Cinege királykisasszony és a szegény legény

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy gazdag királyságban egy szomorú király meg a felesége. Azért voltak szomorúak, mert nem volt gyerekük, ők meg lassan kezdtek megöregedni. A királyi udvarba hívatták az összes ismert tudóst, orvost, vajákos asszonyt, hátha tudna valaki segíteni az ő bajukon, de hiába, csak nem született gyerekük..

Egy napon, beállított hozzájuk egy öregasszony, az arca csupa bibircsók, hogy aki csak meglátta, megijedt tőle, olyan csúnya volt. Egyenesen a királyné elé vitette magát, aztán így szólt:

- Tudom, királyném, mi a te bánatod. Csak én tudok rajtad segíteni. Holnap menj ki az erdőbe sétálni, vidd magaddal kedves féjedet is. Az ösvényen találtok majd egy síró cinege fiókát, azt vegyétek fel, hozzátok a palotába, aztán várjátok, mi fog történni.

A királyné azt sem tudta, higgye-e, amit a vénasszony mondott, de gondolta, egy próbát megér. Másnap a férjével kisétáltak a közeli erdőbe, séta közben halk, de keserves madárcsipogásra lettek figyelmesek. A hang felé tartottak, s hát, mit látnak: egy gyenge madárfióka feküdt a sárban, ő csipogott keservesen. A királyné felvette a madárkát, cinege fióka volt, selyemzsebkendőjével megtörölgette, meleg kendőjébe belebugyolálta, és haza vitték a palotába. Etetgették, ápolgatták a madárkát, saját gyermekükként szerették, s egy napon az megszólalt:

- Kedves szüleim! Köszönöm, hogy ennyire szerettek, gondoskodtok rólam. Én egy elátkozott királylány vagyok, a szomszéd király leánya. Anyám elátkozott azért, mert fiúgyermeket szeretett volna szülni, de mivel leánygyermeke született, hallani sem akart rólam, és átokkal akart megszabadulni tőlem. Mikor betöltöm a tizenötödik életévemet, a ti szereteteteknek köszönhetően az átok megtörik, és én visszaváltozok királykisasszonnyá.

Teltek, múltak az évek, amikor a cinege királykisasszony betöltötte a tizedik évét, a nevelőszülei nagy lakomát csaptak a királykisasszony tiszteletére. Állt a bál, mindenki táncolt, mulatott. Amikor éjfélt ütött az óra, nagy fényesség lett a palotában, mindenkinek káprázott a szeme. Amikor elmúlt a nagy fény, a király trónja mellett, ahol addig a cinege állt, egy gyönyörűséges királykisasszonyt láttak, a napra lehetett nézni, de rá nem. Megtört az átok. Mindenki boldog volt, de legboldogabb az öreg király és a királyné.

Hamar híre ment a cinege királykisasszony – mert mindenki így szólította – szépségének, kedvességének, jóságának. Jöttek grófok, hercegek, királyfiak, hogy megkérjék a kezét. Az öreg király kihirdettette az egész országban, hogy annak adja leányát, és vele fele királyságát, aki hoz neki a fiatalító forrás vizéből egy kulaccsal. Hamarosan jeéentkeztek is próbát tenni ügyesebbnél ügyesebb legények, ifjak, de senki sem jutott a forrás közelébe, hiszen azt egy hétfejű sárkány őrizte.

Egy napon beállított a királyi udvarba egy szép dali legény, fegyvere sem volt, olyan szegény volt. Jelentkezett a királynál, hogy ő majd hoz annak a forrásnak a vizéből, ha addig él is. A király nagyot kacagott, hiszen még kardja sincs, hogy akar megküzdeni a hétfejű sárkánnyal!

- Ne búsúljon, királyom! Az édesapám arra tanított, hogy többet ésszel, mint erővel. Nekem az eszem a fegyverem. Isten engem úgy segítsen, hozok egy kulacs fiatalító vizet, meglássa.

El is indult a legény. Ment, mendegélt, azon törte út közben a fejét, hogy hogyan járjon túl a sárkány eszén. Amint így halad, látja, hogy egy pici hangya egy óriási morzsát cipel. Gondolta, ha az a pici hangy el tud bánni azzal a nagy morzsával, akkor neki is sikerül átverni a sárkányt.

Három nap gyaloglás után elért a sárkányhoz. Az már messziről megérezte, hogy jön a szegény legény, és hétmérföldes lángokat okádott minden száján. A legénynek nem szállt inába a bátorsága, de meglepődött ám ezen a sárkány! Tátva maradt mind a hét szája a csudálkozástól.

A legény köszönt illendően a sárkánynak, olyan kedvesen, mintha ezer éve barátok lettek volna. Az meg szintén fogadta illendőképpen, ahogy az járja. Szépen elbeszélgettek az időjárásról, az erdei életről, emberekről. Amint ilyen kellemesen társalogtak, a legény előáll azzal, hogy ő mi járatban is van épp annál a forrásnál. A sárkány figyelmesen végighallgatta, majd ezt mondta:

- Szívesen adok a forrásom vizéből egy kulaccsal, ha meghívtok az esküvőtökre. Borzasztóan unatkozom én itt, az erdőben, szeretnék én is egy keveset szórakozni. Sajnos, a kinézetem miatt mindenki fél tőlem, nincsenek barátaim, s ettől leszek szomorú, és mérges is néha.

- Ha csak ennyi a kívánságod, ezen tudunk segíteni, én magam fogom elhozni az esküvői meghívót neked.

A legény megtöltötte a kulacsot a forrás vizéből, ő maga is ivott, aztán elindult haza felé.

A palotában már vártak rá, nagy volt a csodálkozás, amikor megjelent épen, sértetlenül. Elbeszélte, hogy mivel járt, milyen igéretet tett a sárkánynak.

A király is tartotta a szavát, feleségül adta a szegény legényhez a cinege királykisasszonyt. Nagy lakodalmat csaptak, meghívták a legény apját, de nem feledkeztek meg a sárkányról sem. Patakokban folyt a bor, az asztalok roskadoztak a sok finomságtól.

Cinege királykisasszony és az okos férje még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

MIKUS KELEMEN

AZ ÖREG ÓRÁS KALANDJAI I.

Egyszer talán, nem is olyan réges régen, mikor még a rétes téren részeg lepkék járták a tangót, élt egy órásmester. A mestert Pali bácsinak hívták, öreg volt és senki nem emlékezett már arra, hogy a Pali bácsi az milyen Pali is valójában. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, márpedig az őszinteség az fontos dolog, sokan abban sem voltak biztosak, hogy a Pali bácsi az tényleg Pali bácsi-e vagy esetleg Zoli bácsi, vagy Józsi. Emiatt sokan, a biztonság kedvéért, órás mester bácsinak szólították, csak így egyszerűen. Tévedés kizárva!

Az öregnek volt egy kis műhelye a városka közepén, az út mellett, a járda és a parkoló közt felhúzott picinyke téglaépületben, amelyre egy szűk ajtón és egy aprócska ablakon kívül más nyílászárót már nem lehetett volna elhelyezni, mert akkor már falnak sem maradt volna hely. Azt meg tudjuk, ha valaminek nincs fala, az nem lehet épület. A műhelyben mindössze egy kisebb faasztal és egy nyekergő székecske fért el, az asztal és az ajtó között csak annyi hely maradt, hogy egyszerre egy ember fért el Pali bácsin kívül a műhelyben. Ha nagy ritkán egyszerre két kuncsaft kereste fel az órásműhelyt valami ócska megszerelendő kakukkos órával vagy a nagypapa régimódi vekkerével, akkor bizony az egyiküknek kint kellett várakoznia a műhely előtt, míg Pali bácsi átnézte a másikuk óraszerkezetét.

Az öreg műhelyének berendezése is igen egyszerű volt, az asztalon volt egy régi asztali fémlámpa, aminek a testéhez egy karos-csuklós mozgatható és forgatható nagyító volt szerelve. Ezen a nagyítón keresztül vizsgálta a beteg karórákat, néha hümmögve, néha halkan morogva csóválta a fejét, majd időnként másodpercekre felnézett az égre, illetve csak nézett volna, ha nincs előtte a mennyezet, szóval felnézett és néhány másodpercig úgy is maradt. Soha nem tudtuk, hogy ilyenkor fohászkodik, segítséget kér az égiektől vagy csak gondolkodik. Vagy mindkettő. Ilyenkor persze a legtöbb ember diszkréten és csendben, nehogy megzavarja az öreget a koncentrációban, várt. Csak néhány kotnyeles asszonyság járatta ebben a feszült helyzetben is a lepcses száját és kérdezett és kommentált és véleményezett és megint csak kérdezett. Az öreg, ha megzavarták, igen csúnyán tudott nézni, szúrós tekintetétől még a legbátrabb és legbeszédesebb asszonyságoknak is elakadt a szava. A műhely valódi kincseit azonban az asztalka két fiókjában raktározta, mindenféle kis finom fanyelű, de fém csavarhúzókat, éles, hegyes picike óraszerszámokat, mérőeszközöket. Ha valaki belépett a műhelybe és átadta a javítandó óráját, az öreg Pali bácsi, az óráról le sem véve a szemét húzta ki a bal vagy a jobb fiókot és milliméter pontosan tudta hova kell nyúlni a kellő és megfelelő műszerért vagy szerszámért.

Egy meleg nyári délután különös eset történt az öreg órásmesterrel. Ez a napja is úgy kezdődött és zajlott, ahogy már vagy 40 éve minden egyes napja. Pontban 6 órakor kelt, fontos, hogy pontban, hiszen egy órásnak a pontosság az olyan, mint nekünk az, hogy eszünk, iszunk vagy alszunk. Szóval az öreg, mint mindig, otthonában elvégezte a szokásos reggeli teendőit, elsöpört a háza előtti járdán, a még nem létező port is eltakarította, felvette a szürke vagy a barna szövetnadrágját, attól függően, hogy milyen napot mutatott a naptár. Felgombolta a nadrágtartóját és felvette a hét fehér ingének az egyikét, majd 6 óra 42 perckor kilépett a kapun. 6 óra 49 percre ért a pékhez, ahová bement és megvette a szokásos két kiflijét és délutánra a perecet. 6 óra 54 perckor kilépett a pékség ajtaján, ahonnan pontosan 3 percre volt a műhely. Kinyitott és pontban 7 órakor már fogadó készen ült a székében. Minden nap pontosan 7 órakor nyitott és délután 5 órakor zárt be, délben tartott egy egyórás ebédszünetet és napközben kétszer átsétált az út túloldalán található presszóba meginni egy kávét, ahonnan folyton ellenőrizte, nem érkezett-e közben a műhelybe valaki. Mondanom sem kell, hogy többnyire nem. Napjában jó, ha hárman, négyen felkeresték javítandó órájukkal és a reggeli nyitásra sem tért be már vagy 20 éve senki. Az olcsó kvarc órák elterjedésével az öregnek egyre kevesebb munkája akadt, néhány elemcsere és időnként egy-egy régi kakukkos, vagy ébresztő órával, meg régi ócska megjavítandó karórával tévedtek be hozzá az emberek. Sokszor mondta is magában: „ennek nem lesz jó vége, ennek nem lesz jó vége. Az emberek már az időt sem tisztelik, ennek nem lesz jó vége.”

Szóval ott tartottam, hogy a szokásos, eseménytelen napok egyikén, már az elköltött ebéd után, de még a délutáni 3 órai kávézás előtt, a nyári nagy melegben, Pali bácsi, ahogy egy kakukkos óra belsejét nézegette és szedte szét, bizony egy-egy másodpercre megpilledt. Le- leesett a feje, de minduntalan felriadt és erőt vett magán, próbált az órára koncentrálni, de végül csak megadta magát és elaludt néhány percre. Ez a néhány perc az öregnek jóval többnek tűnt, mivel elalvása pillanatában azonnal álmodni kezdett.

Az ajtóban megjelent egy feltűnően szép, elegáns, vele korú öreg hölgy. Pali bá meg is lepődött, mivel a kis porfészekben ahol lakott, ilyen elegáns öltözetű és kifinomult emberrel csak nagyon ritkán lehetett találkozni. Az asszony haja szürke volt, nem is annyira tűnt ősznek, mint inkább ezüstös kéknek, amely oszlopként tornyosult a feje tetején, láthatóan sokat foglalatoskodott vele, hogy az mindig úgy álljon ott, mint egy megingathatatlan vártorony. A ruhája is meglehetősen csinos volt és elegáns, kék színe akár az ég kékje, ujja a nyári meleghez rövidre vágva, de fodrosan végződve, hogy még véletlenül se legyen snassz. Cipője, mondanom sem kell, szintén kék és ezüstös, mintha csak a hajához választotta volna. Egyedül a modora nem volt kék vagy ezüst, meleg, barátságos mosolya, kedves mélyen búgó hangja azonnal levette a lábáról azt, akihez szólt.

• Jó napot órásmester! Volna egy sürgős munkám, ha csak egy módja van rá, kérem segítsen. Átutazóban vagyok a városukban, most érkeztem a déli gyorssal, este fellépek a művelődési házban és a holnap déli vonattal már tovább is utazom a következő fellépésem helyszínére a szomszéd városkába. Na most, van nekem egy kinyitható arany utazó órám, amely idefelé jövet a vonaton megállt és én ezt az órát nagyon szeretem, egyrészt mert egy drága rajongómtól kaptam úgy száz évvel ezelőtt, és mert ez az óra megbízható és pontos. Kérem szépen Önt, hogy mielőtt elutazom, javítsa meg az én kincsemet, holnap pontban 11-kor érte jövök.

Az asszony végig mosolygott míg beszélt és meg sem várta az öreg válaszát, őszintén szólva az meg sem tudott szólalni meglepetésében, kitette a valóban gyönyörű, a szélén kövekkel kirakott, asztalra helyezhető arany utazóóráját Pali bácsi elé és egy bájos köszönés kíséretében úgy távozott, ahogyan érkezett. Csendben, kecsesen és szélsebesen.

Az öreg, amikor álmából felriadt, csak ennyire emlékezett, többre nem. Talán más nem is történt. Mikor felnézett a faliórájára az gyakorlatilag ugyanannyit mutatott, mint mikor legutóbb ránézett, legalábbis ő így emlékezett. A falióra a háta mögött lógott és amikor visszafordult az asztalához, a már kikészített kakukkos óra mellett ott feküdt az asztalon a kövekkel kirakott óra is! Megdörzsölte a szemét, hogy valóban ébren van-e már, meghúzta a fülét is, de az óra ott volt az asztalon, ugyanott ahová az idegen asszonyság álmában letette. Hirtelen mozdulattal felállt és kilépett a műhely elé, gyorsan körbenézett, de néhány lassan haladó autón kívül nem látott mást az utcán. Visszatért, lehuppant a székébe, amely nagyot nyekkent a súlya alatt és bámulta az órát. Gyönyörű darab volt, látszott, hogy régi, ilyet manapság már nem gyártanak, de egyszersmind mégis újnak tűnt, gyakorlatilag hibátlan. Kezébe vette, forgatta, körbenézte, csak azután nyitotta ki, amivel láthatóvá vált az óra számlapja. A számlap kerámiából volt, mattul, előkelően fehér, a számok fekete, kecses, római számok voltak, a két mutató szintén fekete, vékony, ízlésesen mintás, elegáns mutatók, mintha egy kicsinyített, mívelt kovácsoltvas kapunak a darabjai lennének.

Az óra valóban nem működött, nem volt hangja és a mutatók is egy helyben várakoztak. Az öreg kivette a tokból az óratestet, hogy hozzáférjen valamiképpen az óraszerkezethez. Forgatta, de az óra hátulján nem talált egy csavart sem, nem volt órafedél, legalábbis nem látszott sehol a széle, amit el lehetne távolítani. Ilyet még nem látott. Hogy javítson meg egy órát, aminek nem fér a szerkezetéhez? Egyetlen egy dolgot tudott tenni vele, beállítani. Kihúzta a tetején lévő tüskét, majd el kezdte forgatni, felnézett a fali órára, délután 3 órát mutatott. Beállította az órát 3 órára, majd letette az asztalra, kilépett az utcára, bezárta a műhelyét és átsétált a szemközti presszóba meginni a délutáni kávéját. Kinyitotta a presszó ajtaját, hangosan köszönt, mint mindig tette, ha valahová belépett, odasétált a pulthoz, felnézett és már szólt volna, hogy miért nem köszön vissza senki, már erről is leszoknak az emberek, de abban a pillanatban meglátta Kázmért a pultost, ahogyan azelőtt még sohasem látta. Illetve, persze, hogy látta már kávét főzni, mert most is ezt csinálta, de legalább közben pislogott, beszélt vagy mormogott, adott valami életjelet magából. Most csak állt a kávéfőző mellett és meg sem mozdult, nem vett levegőt, nem pislogott, csak állt, mint egy kiállítási szobor. Pali bá egy fél percig nézte, de nem történt semmi változás, utána szétnézett a presszóban, ahol az egyik asztalnál ült egy fiatal pár, mosolyogtak egymásra, mintha beszélgetnének, de ők is szoborként, megmerevedve, akárcsak Kázmér.

Az öreg leült a legközelebbi asztalhoz egy székre, a pulzusa szapora lett a látványtól, elővette a zsebkendőjét és megtörölte hirtelen megizzadt homlokát. A keze remegett. Nem értett semmit, csak azt tudta, hogy ez már nem álom. Az idő megállt. Egyedül az ő számára nem, vagy ha igen, ő ebben a megálló valamiben mégis létezett, mozgott és gondolkozott. Gondolkozott, hogy vajon mi történt? Ebben a pillanatban kinyílt a presszó ajtaja és bejött a kékruhás hölgy. Elegánsan és mosolygósan, ahogyan álmában is látta, odament az asztalához és leült a mellette lévő székre:

• Én vagyok az megint, kedves órásmester. Kérem figyeljen, mert nincs sok időnk és fontos dolgokat kell mondanom. Az imént kicsit lódítottam az órával kapcsolatban. Az óra nem rossz, csupán különleges. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan működésbe hozza, de ha már így esett, visszajöttem és elmondom, mi történt és mi fog történni. Az órák általában az idő múlását hivatottak mutatni. Ez az óra másképpen viselkedik az idővel, nem a múlását mutatja, hanem megállítja azt, ha hozzáértő kezekbe kerül. Maga azonnal működésbe hozta azzal, hogy pontosan beállította. Ugyanis ezzel a művelettel lehet ezt a hihetetlen, de annál csodásabb és egyszersmind nagyon fontos szerkezetet beindítani. Ezt a szerkezetet csak és kizárólag órásmesterek kaphatják meg, időlegesen. Az, aki eddig működtette, már nem javít meg több órát itt a földön és az Időtanács úgy döntött, kedves Pál, hogy maga lesz a következő, aki használhatja. Néhány fontos dolgot még tudnia kell. Összesen 10 alkalommal fogja tudni használni az órát az idő megállítására, minden egyes alkalommal 10 percre. Nagyon jól kell gazdálkodnia ezzel a 10 alkalommal, csak fontos dolgokra használja, erre kéri az Időtanács és én is. Ez nagy felelősség. Miután a 10 alkalom megvolt, visszajövök az óráért és ön nyugdíjba mehet. Kérem, jól gondolja át mindazt, amit mondtam és gazdálkodjon hasznosan és felelősségteljesen az idővel. Nos, mennem kell, mert lassan letelik a 10 perc, viszlát!

Felállt és kiment. Az öreg ugyanúgy megmerevedett, mint Kázmér és a fiatal párocska, viszont ők abban a pillanatban megmozdultak és Kázmér máris beszélt hozzá:

• Palikám! Isten hozott! Te meg mikor jöttél be? Észre sem vettem, a szokásos délutáni presszó? Mindjárt hozom, egy kicsit bebambultam. Ez a meleg idő lehet az oka, olyan vagyok, mint aki másnapos! Pedig nem ittam már vagy két éve, tudod az orvos, no meg az asszony, hehe!

Az öreg alig hallotta Kázmért, még mindig a történtek hatása alatt volt.

Szóval, így kezdődött az öreg órásmester csodálatos története. Lassan magához tért, elfogta valami régi érzés, boldog izgalom, amit talán akkor érzett utoljára, amikor megnyitotta 20 éves korában a műhelyét…

KORDOVÁN KRISZTINA / Szerbia /

Sárkány mese

                 Hol, volt, hol nem volt, amikor még felhőkig nőttek a fák, és égig értek a hegyek, született egy kissárkány. Amikor a sárkánycsemete kibújt a világra, mindenki összecsapta a

- Ajjaj! Micsodacsapás! Mit szól ehhez majd a család? –

sápadt el a sárkányanya.

Sárkányapa pedig, amikor meglátta fiát, nem mondta büszkén: ez a gyerek rám hasonlít. A kis sárkánynővér sem foglalkozott vele, hogy megtanítja majd énekelni, a sárkánybáty nem hívta focizni. Mindenki mélységesen hallgatott, amikor meglátta a vézna, egyetlen fejű  sárkányt. Ám a tizenkét fejű nagynéni kimondta mindegyikük gondolatát:

- Ilyen szégyent a családban, amelyben egy tizennyolc és egy huszonnégy fejű sárkány is él! Csak a háromfejű sárkány nagybácsi lógatta részvéttel  mind a három fejét:

 - Azért még ez a gyerek is viheti valamire.

Teltek- múltak a napok. A kissárkány nőtt, nőtt, de bizony egy fia sem sok, annyi feje sem nőtt ki több.

Sárkányapa mindennap eljárt a hegyek közé, a legmélyebb barlang mélyére, ahol aztán mindegyik fejével mindig kitalált valamit. Az egyik fejével

kigondolta a szemüvegbe építhető tévét, a másikkal felfedezte a láthatatlan telefont, a harmadikkal a gyufásdobozba zsugorítható barlangot… és még

mesélhetném tovább. Sárkányanyu, aki a kórházban dolgozott, kieszelte az egyik fejével, hogyan lehet újjal felcserélni a sárkányok beteg lábát, a másikkal átszabni a sajgó derekat, fájó fület, beteg torkot… Sok hasznos dolgot eszelt ki mind a tizenkét fejével. Sárkánynővér egyik szájával furulyázott, a másikkal trombitált, a harmadikkal klarinétot fújt… a tizenkettedikkel énekelt, diszkó zenét, népdalt, operát egyaránt. Maga volt az ének- és a zenekar is.Csak a kissárkány járta az erdőket a háromfejű nagybácsijával, vagy éppen melegedett a napon a hegyoldalban. Rá nem bíztak semmit. Mit is lehetett elvárni egy közönséges, vézna, egyfejű sárkánytól?Történt azonban egy napon, hogy amikor sárkányapa bemászott a legmélyebb barlang mélyére, leomlott egy sziklafal. Betemette a barlang bejáratát. Hiába próbált rajta átbújni sárkányanya és a két sárkánygyerek, hogy segítsenek, mindig kinn maradt néhány fejük. Egyedül sárkány nagybácsi három feje fért be, de a nagy hasa neki is kívül rekedt. Sírt, jajveszékelt az egész család. Ekkor odalépett a kissárkány, félre tolta a jajgató családot, és úgy besurrant a résen, mint a villám.

Odabenn szikláról sziklára lépegetve eljutott a barlang mélyére. Ott találta mozdulatlanul sárkány apját, minden szeme csukva volt, arca falfehér. De a kissárkány nem ijedt meg, megitatta édesapjának mindegyik fejét forrásvízzel. Amikor a nagy sárkány magához tért, rámosolygott kisfiára, és azt mondta:

- Milyen ügyes és bátor vagy, tisztára rám hasonlítasz.    A történetnek hamar híre ment. Ezután, ha

bányaszerencsétlenségben, barlang omláskor, szakadékba zuhanáskor gyors segítségre volt szükség, mindig a kissárkányt hívták. Ő pedig olyan ügyesen végezte a dolgát, s olyan sok sárkány életét mentette meg, hogy megkapta a legbátrabb sárkány- érdemrendet. A rokonok, ha meglátták a fényképét az újságban, vagy a híradóban, büszkén mondogatták: a mi családunkban nem csak három, kilenc, tizenkét meg huszonnégy fejű sárkányok vannak, hanem egy igazi egyfejű is. Így változott meg a kissárkány élete.

Kiss Erzsi (Ajka)

Pelyheske

Pelyheske, a pici nyári lúd, egy keltetőgépben látta meg a napvilágot. Azaz, kezdetben nem látott semmit, mert amikor nagy nehezen kibújt a tojásból, teljes sötétség vette körül. Pihe-puha selymes tollacskái nedvesen tapadtak a testéhez. Különböző zajokat hallott maga körül. A tojáshéj recsegése, pattogása ismerős volt a számára, de a többi zörej félelmet keltett benne. Pihent egy kicsit, aztán összeszedte a bátorságát, és felfedező útra indult. Botorkált a sötétben, de mindig beleütközött valamibe. Kétségbeesett. Sipákolni kezdett, de hamar belefáradt a jajgatásba. Leült, behunyta a szemét, és elszunyókált.

Vakító világosságra ébredt fel, a keltetőgép tetejét leemelte egy asszony. Óvatosan kivette a kislibát, és magával vitte egy másik helyiségbe. Beletette egy nagy ládába, amelyet lámpa melegített.

Pelyheske csodálkozva nézett körül, és felfedezte testvérkéit. Rajta kívül, legalább kéttucat apróság üldögélt az illatos szalmában, szorosan összebújva.

− Sziasztok! – köszöntötte őket.

Egyikük álmosan kinyitotta a szemét, és hellyel kínálta.

− Pszt! Gyere, ülj ide mellém! Ne zavarjuk a többieket!

− Köszönöm! – hálálkodott Pelyheske.

Két hétig a nagy ládában laktak. Az apró szárnyasok nőttek, növekedtek, és már kezdett szűkösnek bizonyulni a szállásuk.

Egyik reggel, dróttal fedett szállító dobozokba pakolták őket. A kislibák tiltakoztak, nem akarták elhagyni régi otthonukat.

− Jaj, hagyjál békén! Hová viszel? – kiabálta Pelyheske, de hiába ficánkolt nem volt menekülés.

− Mi lesz velünk? – kérdezgette a többieket, de senki sem tudta a választ.

Autóra pakolták a dobozokat, és meg sem álltak a városig. Pelyheske a piac forgatagában találta magát. Fázósan kuporgott a szalmán, szorosan összebújt a testvéreivel. Emberek nyüzsögtek körülötte, és nagyon zavarta a lárma.

Egy középkorú férfi és egy nő állt meg a kocsi mellett. Mosolyogva nézték az apróságokat, aztán úgy döntöttek, hogy vesznek belőlük három darabot. Örömet szerettek volna szerezni Lilikének, az erdei iskolában élő nyári lúdnak.

Lilike megkotlott, de a tojásai nem keltek ki. Hosszú heteken keresztül szorgalmasan ült a fészkén, de hiába. A gazdái megsajnálták.

Pelyheske volt az egyik kiválasztott. Két másik társával együtt egy kisebb dobozkába került, és személygépkocsival elindultak a hegy felé. Az asszony az ölében tartotta őket. A libuskák ki-kinéztek a nyitott tetőn keresztül, de nem voltak kíváncsiak a táj szépségére. Végigsipákolták az egész utat.

Pelyheskének volt a legnagyobb a szája.

− Éhes vagyok és szomjas is – mondta az asszonynak. Pici fejét elfordította, és úgy nézett a szemébe. Válaszul a gazdája mosolyogva, óvatosan megsimogatta a buksiját. A kisliba méltatlankodva behúzta a nyakát, és bebújt a társai közé.

Amikor megérkeztek a kicsi szárnyasok azonnal kaptak enni, és inni. Degeszre tömték a begyüket, és aludtak egy nagyot az illatos, meleg szalmában. Pelyheske és a testvérkéi, Morcoska és Galiba, jól érezték magukat. Amikor újra megjelent az asszony hangosan, örömmel köszöntötték, és már mentek is az etetőjük felé.

− Megjött a mamánk! – kiabálták az apróságok, és már kezdték elhinni, hogy ez az ember, aki ilyen szeretettel gondoskodik róluk, és beszél hozzájuk, az a mamájuk.

Nagyon meglepődtek, amikor kis idő múlva, újra a szállítódobozba találták magukat. Nem tudták mire vélni a dolgot. Sírva, és értetlenkedve nézegettek kifelé a nyíláson. A gazda ölbe vette őket, és elindult a feleségével együtt az állatok szálláshelye felé.

Hamarosan megérkeztek egy tágas, sűrű dróthálóval körbekerített ketrechez. Lilike, az ólban, a fészkén üldögélt. Amikor meghallotta a kislibák sírását, fülelni kezdett, de nem mozdult. A gazdaasszony bement hozzá, a kezében a dobozzal. Kivette Pelyheskét, és az anyalúd felé tartotta. Az meglepődött és a nyakát nyújtogatva sziszegni kezdett. Ijedtében, a kisliba először megnémult, majd éktelen sivalkodásba kezdett.

− Jaj, jaj! Segítség! Ez egy szörnyeteg!

Lilike meghökkent, majd csodálkozva nézett az apróságra.

− Ne félj, nem akarlak bántani! – próbálta megnyugtatni, de a kicsi úgy megrémült, hogy nem is figyelt rá.

  Pelyheskét az asszony óvatosan letette a földre, mellé rakta Morcoskát, Galibát, és félreállt. Lilike kíváncsian nyújtogatta a nyakát, és kedveskedve, mély hangon szólt hozzájuk:

−  Gyerekek, ne féljetek tőlem! – aztán, sietősen elindult feléjük.

A kislibák megszeppenve nézték a föléjük tornyosuló anyaludat, és élükön Pelyheskével futásnak eredtek. A nagy liba meg… kitárt szárnyakkal, gágogva, utánuk. Tettek egy nagy kört a ketrecben, és ki tudja meddig futkároztak volna… de közbejött valami. Megérkezett egy óvodáscsoport szülői és óvónői kísérettel. A táj felbolydult, mint egy méhkas. A kíváncsi látogatók nevetésükkel, hangos beszédükkel, futkározásukkal, megzavarták az állatok nyugalmát. A házaspár tanácstalanul összenézett… és a kislibák újra a dobozba kerültek.  Visszavitték őket a házba. A kicsik a nagy izgalomban alaposan kifáradtak. Összebújtak, és elaludtak.

Lilike még egy darabig fel-alá járkált a ketrecében, majd visszaült a fészkére.

Pelyheske ébredt fel elsőnek, és ahogy megmozdult kinyitották a szemüket a többiek is.

− Éhes vagyok – nyafogott Morcoska, a legkisebb liba.

− Én is, én is – válaszoltak a többiek.

− Talán elfelejtett minket a mamánk, kiabáljunk neki! – javasolta Galiba.

− Jó ötlet! Próbáljuk meg! – ujjongott Pelyheske, és példát mutatva, teljesen kieresztette a hangját. Sipákolt, ahogy a torkán kifért, és a többiek azonnal csatlakoztak hozzá.  

Hát ennek lett is eredménye! Az asszony lélekszakadva rohant a konyhába, mert ott voltak elszállásolva az apróságok. Csodálkozva állt meg mellettük. Nem tudta mire vélni ezt a lármát.

− Mi a baj? Mi történt – kérdezte tőlük mosolyogva –, de azt hiszem, tudom a választ.  Biztosan éhesek vagytok. Gyertek, megyünk a mamátokhoz! Majd ott kaptok enni.

Néhány pillanat múlva, a három kis poronty, újra a szállítódobozból nézegetett kifelé, és pár perc múlva, már Lilike ketrecében álldogáltak. Az anyalúd örömmel fogadta őket, de a kislibák még most sem álltak szóba vele. Megint futkároztak egy kicsit, és enni sem akartak.

Közben egyre alacsonyabbra ereszkedett a nap az égen, és egyre hűvösebb lett a levegő.

A pici szárnyasok fázni kezdtek, sírdogálva sétálgattak fel és alá a ketrecben. Újra, gyorsan összeszedték őket. Lilike izgatottan figyelte a házaspár minden mozdulatát. Amikor rájött, hogy elviszik a kicsiket, kiabálni kezdett, és futva kísérte őket a kerítés mentén. Majd megállt, és még hangosabban jajgatott.

Pelyheske megszeppent. Már bánta, hogy nem volt barátságosabb. A testvérkéire nézett, és látta, hogy ők is zavartan pislognak. A panaszos gágogást, addig hallották, amíg be nem mentek a házba.

Vacsorázás közben a három kisliba szokatlanul csendes volt. Amikor lefeküdtek a láda sarkában, Pelyheske megszólalt.

− Nagyon sajnálom, azt a szürkéstollú, gágogó óriást.

− Mi is, mi is – bólogattak a többiek.

− …ha még találkozunk… hallgassuk meg, mit akar mondani. A mai futkározásban amúgy is nagyon elfáradtam. Szerintem nem akar minket bántani – mondta Pelyheske. – Egy kicsit fázom, közelebb bújhatok hozzátok?

− Az jó lesz, mert nekem sincs melegem – válaszolta Galiba.

− Persze, gyere csak! – bíztatta Morcoska.

Pár perc múlva, a három kisliba, az igazak álmát aludta.

Reggel, amikor a gazdasszony kinyitotta a hálószoba ablakát, Lilike gágogására lett figyelmes.

− Szegény állat! Lehet, hogy egész éjszaka kiabált? – kérdezte a párjától.

− Hát… remélem, hogy nem! Most még hideg van kint, de reggeli után visszavisszük a kicsiket, és este majd berakjuk őket Lilike szárnya alá. Amikor már felszáradt a reggeli harmat a növények leveleiről, elindultak a kislibákkal az ólak felé.

Nagy volt az öröm! Az anyalúd hangos gágogással üdvözölte az apróságokat, akik már nem futottak el. Pelyheske szótlanul tűrte, hogy Lilike a csőrével gyengéden megsimogassa, a fejecskéjét. Sőt azt sem bánta, amikor pár perc múlva a szürke óriás megrángatta a nyakán a tollacskákat, mert nem fogadott szót. A libuskák megtudták, hogy ha majd megnőnek, ők is ilyen szép nagy madarak lesznek. Szájtátva hallgatták Lilike meséit, és nagyon jól érezték magukat. Estig nem is volt semmi baj. Amikor lement a nap, a nagy liba beült az ólba. Kényelmesen elhelyezkedett a fészkén, és hívogatni kezdte az apróságokat. A három kisliba tanácstalanul álldogált a bejárat előtt. Bagoly huhogott a fák közt, ágak recsegtek, ropogtak a sötétedő erdőben. A kicsik sírni kezdtek. Reszkettek a félelemtől, és nagyon fáztak.

Sietős lépések közeledtek a ketrec felé, megérkezett a gazda a feleségével.

− Jaj, de butuskák vagytok! Azt hittem, hogy már a mamátok szárnya alatt ücsörögtök. Na, sebaj! Majd segítünk! – mondta az asszony, és megfogta Pelyheskét. Óvatosan Lilike szárnya alá tette, de az apróság nem maradt ott. Leült a szalmába az anyalúd mellé. Odakerült Morcoska, és Galiba is. A gazdik becsukták az ól ajtaját és elmentek. Egy darabig csendben üldögéltek, aztán megszólalt Lilike.

− Gyertek, bújjatok a szárnyam alá! Itt a hegyen hűvösek az éjszakák. Nem akarom, hogy megfázzatok. Csak bátran kicsikéim, ne féljetek!

Pelyheske felállt, és bebújt a pihe-puha tollak közé. Morcoska, és Galiba azonnal követte. Lilike a csőrével igazgatta a fészkét, közelebb húzta a szalmaszálakat, hogy a kicsik meg ne fázzanak. Pelyheske kidugta a fejét a tollak alól, csőrét a nagy lúd nyakához érintette, és halkan azt mondta: − Köszönöm Mama!

Veres Zsombor (10 éves)

Nagybacon, Kovászna megye, Erdély/ Románia

A királykisasszony kiszabadítása

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, annak egy felesége és rengeteg gyermeke. Nagyon szegények voltak.

Egyszer mondja az ember a legnagyobb fiának, hogy menjen el szerencsét próbálni. A fiú megfogadta az apja szavát, kapott az apjától egy tarisznyát, amelyben egy ásó, egy szépen szóló furulya és egy fejsze volt.

Az ország királyának egyetlen leánya volt, akit elrabolt az ördögök vezére, és a kútba zárta. A király kihirdettette, hogy annak adja az egyetlen leányát és a fele királyságát, aki haza hozza a királykisasszonyt az ördög kútjából. Sokan szerencsét próbáltak: grófok, hercegek, katonák, de senki sem tudta visszahozni a királykisasszonyt.

Elment a királyhoz a szegény legény is, és felajánlotta, hogy ő megpróbálja kiszabadítani a király lányát.

El is indult az ördög kútja felé. Először egy kígyóval teli gödör állta útját. A szegény legény elővette az ásóját, és betemette a gödröt. Ment, mendegélt tovább, a második akadály három óriási vaddisznó volt. Csak úgy ágaskodtak, túrták a földet, habzott a szájuk. A szegény legény elővette a szépen szóló furulyáját, és egy szép altatódalt játszott rajta. A szép nótától, a vaddisznók mind egy szálig elaludtak.

Ment, mendegélt a szegény legény tovább, és elérkezett a kúthoz, amelyet két ördög őrzött. A szegény legény nagyon furfangos volt, elővette a fejszét, mondta az ördögöknek, hogy ő egy favágó, az erdőre megy fát vágni, ezért engedjék el őt. Az ördögök elengedték, ő meg hátrafordult, és úgy fejen kólintotta az ördögöket, hogy menten szörnyet haltak. A legény beleugrott a kútba, ott egy nagy kapu előtt találta magát.

A fejszével beütötte a kaput, s hát, ott volt a királylány egy ketrecbe zárva, mellette pedig az ördögök királya. A legény kihívta az ördögöt egy párbajra, hogy aki nyer, azé lesz a királykisasszony. Az ördög adott a legénynek egy kardot is. megkezdődött a párbaj, egyik erősebb volt, mint a másik. Végül, egy kis csellel, furfangossággal a legény legyőzte az ördögöt.

Megörült a királykisasszony, nem kellett neki kétszer mondani, hogy menjen a szegény legénnyel. A legény pedig megfogta a leányt, és vitte haza az apjához. Volt nagy öröm a palotában!

Rögtön nekifogtak az esküvői előkészületeknek, meghívták az ország apraját-nagyját, grófokat, bárókat, szegényeket.

Óriási lakodalmat csaptak, a főhelyen, a fiatalok mellett az öreg király és a szegény ember ült családostól, húzták a cigányok a jó muzsikát, táncoltak a vendégek.

A fiatal pár pedig boldogan él a mai napig, ha meg nem haltak.

KOCSIS ANTAL (Gyöngyös)

                   Flúgos futam

Hangos szóra ébred erdő mező népe.

Közhírré tétetik, hogy jön a hétvége.

Ez a vasárnap most más lesz mint a többi.

Tessék mindenkinek a főtérre jönni.

Nagy  futóverseny lesz, jöhet minden állat.

Derüljön ki kinek leggyorsabb a lába.

Aki leggyorsabban ér majd be a célba,

Szép piros autó lesz az ajándéka.

Lázas készülődés veszi most kezdetét.

Mindenki várja az év futóversenyét.

A főtéren ott áll a piros autó.

Vasárnap kiderül, ki a legjobb futó.

A csiga is hallja, verseny lesz vasárnap.

-Mért pont futóverseny? Mit ki nem találnak!

Már pedig a kocsi neki is jó lenne.

Ha megnyerné, gyalog sehova sem menne.

Tudja, hogy jobb futók élnek körülötte.

Indul a versenyen,- mégis eldöntötte.

Két nap múlva lesz a futóverseny napja,

Ha most útnak ered, odaér a rajtra.

Eljön a vasárnap várva várt reggele.

Állatoktól hangos a verseny főtere.

A kiserdőn is túl, jó messze van a cél.

Azé a kocsi, ki elsőnek odaér.

Akad itt őzike, vadmalac, oroszlán.

Időben a csiga is ideporoszkál.

Itt van a nyuszi  is, a verseny nagy sztárja.

Eljött barna mackó és egész családja.

Futni fog a róka, előre jól mulat,

Tud az egyenesnél egy rövidebb utat.

Rajtnál az elefánt, nagyon akar nyerni.

Neki még a fákat sem kell kikerülni.

Felsorakoznak mind, kezdődik a verseny.

Vajon melyikük fut a legsebesebben?

Olyan gyors a nyuszi, mint akit kilőttek.

Messze lemarad mind, akik nyerni jöttek.

Valamit azonban nem tud tapsifüles.

A nyúlnadrág zsebe, most nem éppen üres.

A rajtnál a csiga szépen belemászott.

Vele futja most a hosszú versenytávot.

Kitartóan lohol, már majdnem célba ér.

Feltűnik előtte egy káposztalevél.

Az út mellett virul egy nagy fej káposzta.

Hátranéz,- van idő. Ezt belakmározza.

A nagy fékezésre felébred a csiga.

Sikerült a zsebben egy jót aludnia.

Pislogva meglátja, milyen közel a cél.

Nekiiramodik és elsőnek beér.

Játékok értéke

Panninak nagyon sok játéka volt. Szüleitől mindent megkapott, amit csak kért. Eleinte mindegyikkel nagyon sokat játszott, de aztán hamar rájuk unt, pláne, ha meglazult egy alkatrész, megkopott a festék, kilazult egy gombszem. Ilyenkor a sarokban landoltak szerencsétlenek, ott is maradtak egy hétig, hónapig.

A tárgyak egy idő után nagyon megunták a hiábavaló várakozást. Panni a legújabb szerzeményeivel volt elfoglalva.

-    Mikor játszanak már velünk? – kérdezte a plüssmaci.

-    Lehet, hogy soha – kesergett egy rongybaba.

-    Én ezt nem bírom tovább, menjünk világgá – javasolta a robot.

Helyeselt a játékautó, a kiürített persely, a szárnyas ló, a krumpli orrú bohóc, de még a pöttyös labda is. Összeszedték cókmókjaikat, és elindultak ki, a szobából. De csak indultak volna! Mert a macska eléjük toppant.

-         Hová, hová? – kérdezte.

A játékok nagyon megrémültek. A legbátrabbnak a bohóc bizonyult, ezért ő szólalt meg legelőször:

-    Új gazdát keresünk. Panni elhanyagol bennünket, nem foglalkozik velünk.

A cicus megsajnálta őket, és így szólt némi gondolkodás után:

-   Engem sem simogat már, nem ültet az ölébe. Már azt sem tudom, hogyan kell dorombolni. Segítek nektek kijutni a házból. Üljetek fel a hátamra, és már itt sem leszünk.

Így is tettek. Átsuhantak a házon, kimentek az udvarra, onnét az utcára, aztán elbúcsúztak egymástól.

Innen már egyedül folytatták útjukat. A kis csapat célja Meseország volt, ahol talán a tündérek segítik majd sorsukat.

Mentek, mendegéltek, azt sem tudták merre járnak.

-         Jó irányba megyünk? – kérdezte a játékautó.

-         Arra kell mennünk, amerre a szemünk lát – röfögte a malacos persely – Ez az egy út van. Így nem tévedünk el, röf, röf.

Kitartóan vándoroltak. Hosszú útjukon még jobban megkoptak, piszkosak lettek. A rongybaba lábát már csak két szál cérna tartotta, a bohóc egyik gombszeme leszakadt, az autó defektet kapott, a pöttyös labda pöttyei teljesen elhalványodtak. Amikor rájuk esteledett, lepihentek aludni.

-         Hogy segítsünk rajuk? – csilingelt egy gyönyörű hang. Meseország egyik tündére volt az.

-         Van egy ötletem – válaszolt neki egy másik tündér.

A játékok nem is tudták, de már Meseországban voltak. Mivel nagyon fáradtak voltak, mély álomba szenderültek. A tündérek sürgölődtek-forgolódtak körülöttük, varázsport hintettek, bűvös szavakat suttogtak. A kis csapat minden tagja ekkor élte át élete legszebb álmát; kacagó gyermekhangokat hallottak, csillogó gyermekszemeket láttak, ölelő karokat éreztek maguk körül. Velük játszottak, nekik örültek! Nem akartak felébredni, de lassan elmúlt a varázspor hatása. Kinyitották szemüket. Egy kicsi, szegényesen berendezett szobában voltak. Körül sem tudtak nézni, mert éppen akkor kinyílt az ajtó: három gyermek toppant be. Kicsit másképp néztek ki, mint Panni. Soványkák voltak, ruhájuk vásott volt, és mintha ki is nőtték volna azt. Mégis boldogság sugárzott róluk, pláne amikor meglátták új játékaikat. Igen, újak voltak; a gombszem, a rongyláb, az autókerék visszakerült a helyére, a pöttyös labda pöttyei büszkén virítottak. Álmuk valóra vált! Újra fontosak lettek, és ez nagyon jó érzéssel töltötte el őket. Egymásra néztek, együtt dobbant meg a szívük, és ugyanarra gondoltak: ismét értékesek azoknak, akiknek nem jut mindig pénz a legújabbra, legcsillogóbbra.

Hátulról dorombolás hallatszott: itt volt a cicus is! Még csak most lett teljes az öröm! Boldogan vetették bele magukat a felhőtlen játszadozásba. Itt a vége, fuss el véle!

Tatár Rózsa

A  TIZENKÉTFEJŰ  GYÖNGYVIRÁG

        Május vége volt, langyos déli szél borzolta a fűszálakat, azok boldogan nyújtóztak, lándzsájukat az ég felé emelve. A parkban az egyetlen üres pad mögött egy kúszótuja zöldellt a selymes pázsiton.  De jó, hogy megjöttél! Hallatszott a tuja felől egy vékonyka hang.

Hsssúúú! Hozzám szóltál? Ssusogta a Déli Szél.  Igen, hozzád. Nincs itt más, aki érthetné a szavamat, felelte a vékony hang. Hsssúúú! Valóban nincs, emberi fül ezt nem érzékelheti. Ki vagy te? Szél nem lehetsz, nem érzek Ellenszelet.  Déli Szél figyelmesen körülnézett, de senkit sem látott.

Hát nem látsz?  - Déli Szél ekkor tizenkét szólamú csilingelést hallott a kúszótuja alól. Sóhajtott egyet, mire a tuja ágai meglebbentek. Láthatóvá vált négy, széles zöld levél, amint féltőn körülvesz egy karcsú, zöld száracskát, rajta tizenkét gyöngyszem méretű hófehér fejecske billegett.

Te szóltál? - Igen. Csilingelte a tizenkét fejecske. - Ki vagy te? - Én a Tizenkétfejű  Gyöngyvirág vagyok. Felelte mind a tizenkét szájacska.

- Nahát! – csodálkozott Déli Szél. – Téged még nem láttalak ezen a környéken! Hogy kerültél ide?

- Ó, egyszerű volt! A szomszéd faluban éltem sok száz testvéremmel, és árasztottuk illatfelhőnket. A virágágyás szélébe merészkedtem, meg akartam kérdezni a szomszéd ágyásban az árvácskákat, mitől olyan szép színesek, hátha én is lehetnék olyan, mint ők. Dolmányos Varjú azonban gilisztákra vadászott, és akkorát csípett az egyikbe, hogy engem is feltépett gyökerestől  Csupaszkával együtt. Ő Dolmányos gyomrában végezte be az életét, de velem nem tudott mit kezdeni. Kipottyantott a csőréből. Szerencse, hogy nem törtem ki egyik nyakamat sem.  Tizenkétfejű Gyöngyvirág nagyot sóhajtott, mind a tizenkét szájával.

Nagyon sajnálom, hogy így jártál kedves Tizenkétfejű, dörmögte Déli Szél. Akkor te most árva vagy?

Jaj, nem! Rázta meg fejecskéit Gyöngyvirág rémülten.  Az én szüleim élnek! Csak én vetődtem ide. Mondhatnám, számkivetett vagyok! Tudod milyen rossz számkivetettnek lenni?

Nem tudom. Motyogta Déli Szél.  Én mindig egyedül teljesítek szolgálatot. De azt látom, hogy az emberek csoportosan élnek, és igen vidámak.

Én is ilyen vidám voltam a testvéreimmel. Egyedül nem jó. Még szerencse, hogy a kedves Tuja szárnyai, azaz ágai alá vett, így meg tudtam kapaszkodni gyökereimmel, és ismét táplálékhoz jutottam.

Nagy szerencséd van. Bólogatott Déli Szél.

Kedves Déli Szél, akarsz nekem segíteni? - Hát persze! - Akkor kérlek, vigyél vissza Máli néni

kertjébe, a családomhoz. - Jaj! – remegett meg Déli Szél. – Ezt nem tehetem!

- Miért nem? – sápadt zöldre Tizenkétfejű Gyöngyvirág  összes orcája.

- Déltündér parancsa szerint nekem, Déli Szélnek, szigorúan tilos az ilyen beavatkozás. Ezzel túllépném a hatáskörömet, amiért végzetesen lakolnék.

- Mit jelent az, hogy végzetesen lakolnál?

- Ne kérdezd! Ezt még kimondani sem akarom! – Déli Szél tizenkét szólamú zokogást hallott  Tuja alól. - No, ne sírj! Egyet tehetek érted.

- Mi az? – szipogta Tizenkétfejű Gyöngyvirág.

- Úgy intézem a szolgálati útjaimat, hogy „véletlenül” találkozzam Déltündérrel, és megtudakolom, hogyan kerülhetnél vissza a családodhoz.

- Köszönöm! Ilyen nemes lelkű széllel még nem találkoztam! – kiáltotta vidáman Tizenkétfejű Gyöngyvirág, és hálából hatalmas illatfelhőt fújt Déli Szélre, aki azt köpenyébe kapta, és elillant vele a Láthatatlanba. Gyöngyvirág reményteljes arccal nézett a Szél után, majd hirtelen elaludt, mintha álomport szórtak volna a szemébe. Arra ébredt, hogy valaki azt mondja: - Shúúú… már itt is vagyok! Déltündér, megsajnált és azt mondta, ha egy napon belül jót teszel valakivel, hazajuttat, susogta Déli Szél. Tizenkétfejű Gyöngyvirág hangos zokogásba kezdett. Déli Szél értetlenül nézte.  Miért sírsz? Talán nem akarsz jót tenni?  Gyöngyvirág felemelte valamennyi tekintetét.

- Dehogyisnem akarok, de nem tudok! Én gyenge vagyok, innen el sem tudok mozdulni, a szavaimat pedig nem érti senki rajtad kívül! Hogyan lehet így jót tenni?!

Déli Szél elkomorodott. Valóban. Tudod mit? Itt ez a varázsvessző, fogd! Ha dél irányába suhintasz hármat egymás után, akkor én pillanatokon belül itt leszek, és segítek, biztatta, és már el is száguldott.

Tizenkétfejű Gyöngyvirág az átélt izgalmaktól annyira elfáradt, hogy hirtelen álomba szenderült. Rövidesen rettenetes zokogásra ébredt. Felpillantott Kúszótuja lombjai alól, és meglátott a padon egy kisfiút. Önkéntelenül is odaszólt.

- Miért sírsz kisfiú? – csak miután meghallotta a saját hangját, döbbent rá, hogy az ő szavait senki nem érti. A kisfiú azonban abbahagyta a sírást, és körülnézett. – Ki szólított? - Gyöngyvirág úgy elcsodálkozott, hogy nem is válaszolt. Nem tudhatta, hogy Déli Szél sietségében nem hallotta Déltündér utolsó szavait:

„… hogy jót tehessen, adok neki képességet, hogy beszélje az emberek nyelvét”.

A gyermek bánatos arcát látva azonban ismét megszólalt: - Én szólítottalak, a Tizenkétfejű Gyöngyvirág.

A kis maszatos arcú a hang irányába nézett, de semmit sem látott. - Hol vagy?

- Itt! Kúszótuja alatt. - A kisfiú széthúzta az ágakat és meglátta Tizenkétfejű Gyöngyvirágot teljes pompájában. Kinyújtotta a kezét, hogy letépje és hazavigye. Gyöngyvirág azonban megrázta mind a tizenkét fejecskéjét, amitől csengő-bongó hang vette körül őket.

- Ne tépj le, mert akkor meghalok! – A kisfiú úgy meglepődött, hogy visszahúzta a kezét.

- Hát te beszélsz? Ilyet még nem láttam!

- Én sem tudtam, hogy a te nyelveden is értek, de most inkább azt mondd meg, ki vagy, és miért sírtál!?

- Gabi vagyok, és második osztályba járok. Karesz, a felső tagozatosok vezére elvette az egyetlen kincsemet, a karórámat, amit a nagyapám hagyott rám, és azt mondta, csak akkor adja vissza, ha ma este hatkor itt a parkban, versenyfutásban legyőzöm!

- Akkor le fogod győzni. – mondta magától értetődően Gyöngyvirág. - Visszaszerezzük a karórádat! – ­­A kisfiú hitetlenkedve nézett rá.

- Ez lehetetlen, három évvel idősebb nálam, sose tudom lehagyni.

- De igenis, le tudod hagyni, ha akarod. De akarnod kell!  Hatra legyél itt!

A kisfiú hazaballagott, Gyöngyvirág pedig varázsvesszőjével hármat suhintott dél irányába.

      Hat órakor megérkezett a padhoz egy magas, nagyhangú fiú öt társával. A másik irányból pedig jött a kis Gabi. Először odament Kúszótujához, lopva benézett az ágai közé. Gyöngyvirág biztatóan hunyorgott rá.

    Innen a padtól indulunk, és a kútig futunk!  Kiáltott a langaléta. Start!

Karesz hosszú lábaival, mint a szélvész haladt, Gabi még a táv negyedénél volt. Ekkor a tölgyfa mögül előlépett Déli Szél és Karesz elé állt, mire az megtorpant, és ettől kezdve bárhogy erőlködött, csak apró léptekkel tudott haladni. Gabi ezt észrevette. A látvány megsokszorozta az erejét. Lábai röpítették, már elhagyta Kareszt, aki kivörösödött az igyekezettől, de alig haladt előre.

- Győztem! – kiáltotta Gabi.

- Győzött! – kiáltották ámulva Karesz barátai is.

Ekkor Déli Szél ismét behúzódott a tölgyfa mögé, Karesz pedig nekilendült és pillanatok alatt ő is a célba ért, de már hiába.

- Kérem, az órámat! – szólította fel Gabi.

Karesz meglepődött, meglóbálta a karórát, majd vigyorogva kiáltott:

- Köhög a bolha, de ebből nem lesz karóra! – és már zsebre is akarta vágni, de mintha valami láthatatlan erő megcsavarta volna a kezét. Feljajdult, elengedte az órát, ami nem esett le, hanem a levegőben odalibegett Gabihoz. A banda elámult, összenéztek. Karesz mintha megijedt volna ettől a jelenségtől, aztán lekicsinylően elhúzta a száját. Vidd, az ócska órádat! Látszólag hanyagul megrántotta a vállát, mintha már nem is érdekelné az egész, majd sarkon fordult és elindult hazafelé. A társai követték.

Gabi egy pár percig csak állt megdöbbenve, aztán Kúszótujához szaladt, közben úgy érezte, mintha langyos szellő simogatná.  Köszönöm, Gyöngyvirág!  Széthajtotta az ágakat, de nyoma sem volt Gyöngyvirágnak. A tuja mellől Dolmányos Varjú szállt fel, valami „zöldesfehéret” vitt óvatosan a csőrében, „akinek” csilingelő hangját Gabi még meghallotta.  Máli néni kertjében megtalálsz…

Vasaji Sándor (Solt)

Az Álmok könyve

Valamikor, talán a középkorban, egy messzi erdőben két nagy folyónak a kereszteződésénél éltek a manók. Igen furcsa és ravasz lények voltak, állatnyelven beszéltek, nagy piros csizmát hordtak, és kis levélből készült az ingjük. Tulajdonukban volt egy könyv, amit ők egyszerűen Álmok könyvének hívtak. A könyv bármilyen lehetetlen kérést teljesített, amit beleírtak, az valóra vált, ezért a manók álmaik beteljesítésére használták, és innen kapta a címét: Álmok könyve.
Egy ismeretlen ember, kit Sötét Varázslónak hívtak, gonosz tervet szövögetett az addig ismert világ leigázására. Terve végrehajtására a nagyhatalmú Álmok könyvére volt szüksége. A világ feletti uralom megszerzésére akarta használni, és tudta a varázsgömbjéből, hogy a könyv csak egy tízévesnek nyílik ki, és hogy egy fiatal manó éppen ekkor tölti be a tizedik életévét. Elrabolta hát az ifjú manót, felvette a kinézetét, majd beférkőzött a manók közé, és beállt a helyére, amint eljött a kívánás ideje. Azonban amikor a könyv felé nyúlt, annak tiszta, fehér energiája megérezte a Varázsló sötét energiáját, és ekkor az Álmok könyve elrepült a messziségbe. Sötét Varázsló éktelen haragra gerjedt, és egyetlen csettintéssel eltüntette a manók városát.
A könyv egy messzi erdő szélénél ért földet. A városbéli vadász éppen akkor indult vadászni. Épphogy belépett az erdőbe, megpillantotta egy kis tisztáson a könyvet. Gondolt egyet, és magához vette, mondván remek ajándék lesz a fiának, úgyis most lesz tíz éves. Majd észrevett egy málnabokrot, és úgy döntött, most nem vadászik. Miután teleszedte gyümölccsel a tarisznyáját, hazament, és a könyvet odaadta a fiának.
A fiú örömmel lapozta fel az ajándékát, de meglepetésére annak minden lapja fehér volt. Úgy gondolta, hogy az üres könyv nem könyv, ezért írt bele egy egyszerű mesét egy varázslatos szarvasról. Épphogy befejezte az írást, amikor az apja azt mondta, készüljön: mennek vadászni. A könyvet zsebre vágva elindult apja nyomában.
Már egy ideje mentek, amikor a fiú megállt pihenni, és folytatta az írást. Felnézett, hogy megkeresse az apját, de helyette egy csodaszép szarvast látott maga előtt. A szarvasnak arany szőre, ezüst agancsa és gyémánt patája volt. A fiú felállt, a szarvas felé nyúlt, de az nagyot ugrott, és szempillantás alatt a hegy tetején termett. A fiú a szarvas után futott, az egy gyönyörű tisztásra vezette, ahol színarany fákat látott, a fű igazgyöngyből volt, a halakat és a virágokat pedig ékkövek díszítették. A szarvas a fiút egy arannyal teli zsákhoz vezette, majd eltűnt a tisztásról.
Mielőtt a vadász fia haza indult volna, egy térképet rajzolt a helyről, és jól eltette. Útközben hazafelé azon gondolkozott, hogy a látott szarvas nagyon hasonlított arra, amelyről ő írt a könyvében, de aztán elhessegette a gondolatot. Hazaért, és napokon át boldogan írta tovább történeteit. Fantáziája már teljesen elhagyta a valóságot, betűivel egy lebegő világot álmodott meg. Ez furcsán valóra is vált: minden lebegett, az emberek, az állatok az ég felé szálltak, de mind nagyon boldog volt, mert szabadon szárnyalhatott a világban.
Sötét Varázslónak amint a tudomására jutott mindez, repülő lován a városba nyargalt, és őrült dühében feldúlta az utcákat, a házakat. Az emberek az erdőbe menekültek. A fiú ekkor döbbent rá, hogy ő okozta a bajt. Meg akarta menteni a város lakóit, ezért új történetet írt az Álmok könyvének lapjaira. Magát erős varázslónak írta le, aki megfosztotta Sötét Varázslót az erejétől, egy hógömbbe zárta, majd egy mély tóba dobta, hogy így szakadjon vége minden rossznak, amit Sötét Varázsló okozott. A fiú történetével még a manókat is visszahozta a világba, akik figyelmeztették a könyv erejére.
A fiú bölcsen ezekkel a mondatokkal zárta könyve lapjait: ,,Ne lásson soha többé az égvilágon senki sem!”. A könyv kámforrá vált, és az emberek végre békében élhettek tovább.
A tanulság, mert e nélkül nincs mese, hogy a hatalom nagy felelősséggel jár, a túlzott hatalom pedig a világot is vészbe taszíthatja.

SZÉP GYÖRGYI (Zalaegerszeg)

Igaz mese

Valahol a nagyvilágban, az Üveghegyen is túl található Meseország, ahol egy jóságos vén király és a lánya uralkodtak.

Tudós volt az öreg és igazságos. A királylányt is megtanította mindenre, amit tudott, nem is volt nála okosabb lány a gazdagok között. Hírük bejárta a világot.

Mikor elérkezett az idő, a jó király szerette volna férjhez adni egyetlen leányát, s csodálatos birodalmát nyugodt szívvel rájuk hagyni.

Érkeztek is sorra a kérők.

Az öreg király azt az ifjút kereste, aki a legtöbbet tudja adni a lányának. Ezt kihirdették szerte az országban.

Sok-sok kincset, aranyat, drágakövet, ékszert, szép ruhát vittek lánykérőbe a jelentkezők, de a királynak egyikük sem tetszett. Vagyonuk volt, de nem lehetett egy jóízűt beszélgetni velük. A kérdésekre egy se tudott megfelelni, mind ügyetlen volt, még a cipőjüket is szolgálók fűzték be. Bármi kellett nekik, csak csettintettek a szolgáknak, semmit se csináltak egyedül. Némelyikük tán több időt töltött a tükör előtt, mint maga a királylányka.

A kérők azt gondolták, kapzsi ez a király, mennyi ajándékot, és vagyont kíván? Messzi földről érkező király lehet csak a szerencsés, aki elnyerheti a lány kezét, akinek hatalmas birodalma van és még idegen nyelveket is beszél?

Az okos király és ugyancsak okos lánya továbbra is a leggazdagabb kérőt keresték a birodalmukban, nem házasították a királyi kincseket nemes úrfi vagyonával. A hírrel járták az országot a szolgák, hogy megleljék a leendő királyfit, és felkísérjék a királyi udvarba, ha magától nem merne jönni.

Egy nagyon szép kis faluban, kerek erdő közepében élt egy eszes, ügyes ifjú, aki a hír hallatán gondolt egy nagyot és megpakolta ajándékokkal a szekerét, felvette a legjobb ruháját, befogta a lovát és mellé kötötte annak csikóját. Elindult hát a királyi udvarba.

Mikor odaért a kapuba, az őrök nagyot nevettek, hogy tán elment az esze, hogy útra kelt. Mit akarhat egy ilyen legény?!

De a fiú addig erősködött, míg szóltak a királynak és a királylánynak, hogy érkezett egy újabb szerencsét próbáló.

Bevezették hát a legényt a palotába.

A király elé állt a fiú, levette kalapját és illően üdvözölte az uralkodót.

Eljöttem szép lányodért és elhoztam mindazt a kincset, amit kívánhattok. Aranyatok, ezüstötök, palotátok, szép ruhátok, szolgálóitok, … vannak.

Én tiszta szívemet hoztam, másoktól sosem loptam. Az egész falu a barátom, ellenségem nincsen. Nem kell, aki őrizze a kincseimet, mert az bennem lakozik. Erős vagyok: halászom, magam vadászok, megülöm szőrén a lovam. Kiscsikóját menyasszonyomnak adom. Ügyes a kezem, asztalos és ács a szakmám. Hoztam is egy bölcsőt ajándékba. Tudok főzni, állataim szőréből subát, cipőt varrok. Az én futárom a szép galambom, aki szárnyakon viszi a híreket, ahova akarom.

Szeretem az erdőt, a friss levegőt. Már megbocsáss királyom, leányod bőre oly halovány! Engedd, hogy meggyógyítsam! Ismerem a füveket.

Gyertek és pakoljuk le még, amit hoztam: friss halat és vadat, egy faragott sétapálcát a királynak, készítettem csontból fésűt és varrótűt a szépséges leánynak, bútort és eztán vaddisznóbőröket terítsetek le szőnyeg helyett. Hintaszéket is tudok ám faragni, az királyoknak való, magamfajta nem pihen abban. Én inkább dalolok künn a természetben vagy a néppel táncolok, mink így vígadunk.

Jertek el, meghívlak benneteket a házamba! Bebizonyítom, hogy értéket hoztam, mert ezek a legfőbb vagyonom, mit bárkinek adhatok, de nem akárkinek!

Ha kínálatom és merészségem megfelel felséges királyom, kérlek, add hozzám lányodat! Nagyon szép és okos lány, mindent tud, mit az apja, jó uralkodó lesz belőle! Én leszek a hátországa. Amihez a józan paraszti ész kell, azt én adom, értek a nép nyelvén. Jól kiegészítenénk egymást. De bármi történhetne, csak mi ketten is boldogulnánk az életben koronák nélkül is.

A fiú kiállta a próbát. Arra a kérdésre, hogy ha jutalmul egyetlen kincset választhatna a palotából, mit vinne magával, azt felelte, hogy addig járná a termeket, míg meglelné a királylányt, s kézen fogná, megkérné, hogy tartson vele. A kérők erre a kérdésre mind mást-mást válaszoltak. Órákig válogattak a kincstárban, szobákban, hogy vajon mi érhet a legtöbbet, s mindannyian egy különleges tárgyat választottak ki.

 A király és gyermeke épp ilyen bátor embert keresett! Egészségtől, erőtől sugárzó fiatalt, aki mellett bárki lenne királylány, mert olyat tud adni, ami a legnagyobb: őszinteség, tisztaság, jószívűség, boldogság, sok-sok saját kezűleg készített ajándék, szeretet.

A lánykérés után az uralkodók elfogadták a meghívást és meglátogatták az ifjút az otthonában. A falu lakói a nagy hírre feldíszítették az utakat és a fákat, amerre a királyi hintó elhaladt. Ők is örültek. A szép kis házikó, a szíves vendéglátás, a nagy, gondozott udvar és kert nagyon tetszett nekik. Még őzike és mókus is volt a ház körül. Kismadarak énekeltek a bokrokon, pillangók röpködtek.

Meggyőződtek róla, hogy sok-sok idő és kitartás, szorgalom kellett az ajándékok elkészítéséhez.

Megérte a bátorság, a sok fáradság és munka, mert mindannyian megkapták a jutalmukat.

Mindhárman jó barátok lettek. Szívesen lett menyasszony a lányból ilyen vőlegényjelölt mellett.

Arról még nem is szóltam, hogy ez a fiú kedves hangú, csillogó szemű, vidám és mosolygós, szép szál legény volt, nem csak az esze volt a helyén.

A lakodalmat hamar megtartották. De nem a palotában lakott ám az ifjú pár, mert a királylány követte férjét a kis házacskába. Az ifjú asszonyka meggyógyult a gyógyfüvektől, nemsokára kisgyermek került a bölcsőbe. Életük végéig együtt kormányozták az országot, az öreg király pedig még sokáig élt örömben és boldogságban. Egyikük sem bánta, hogy a történet így esett. 

Csak a többi kérő furcsállja a dolgot és mai napig azon gondolkodnak, hogy mit adhat egy paraszt fiú náluk többet.

Ugye gyerekek, ti már tudjátok, mi az igazi gazdagság?

Tóth Szonja Kiara (Karácsonyd)

Tündérbaj
 

 1245. Agenor, más néven Harcos Ago, a Tündérbirodalom 10000. uralkodója nagy lendülettel tépte fel a Tanácsterem ajtaját, ahol már várták legjobb emberei.
- Tudjuk már mi történt? – tért azonnal a lényegre.
- Felség,– ragadta magához a szót azonnal egy tündérmértékhez képest rendkívül magas, izmos férfi – azt ugyan nem tudom mi történt, de kiküldtem a Tünde Gárdát az utcákra, hogy megakadályozzák az esetleges pánikot.
- Derék, igazán derék kedves Herluk, nagyon jól tetted, ez el is várható a katonaság parancsnokától. – biccentett a király, majd a varázslók felé fordult. – Tehát, tudunk… Mi az Cserek? – kérdezte homlokát ráncolva az üvöltözve berontó első királyi inastól Ago.
- Eltűnt a Gárda… a Gárda…
- Eltűnt a Gárda? – visszhangozta Herluk.
- A ruháik! Eltűnt a Gárda egyenruhája! Szerencsétlenek a környező bokrokban guggolnak egy szál alsóban, a népek meg őket röhögik!
Döbbent csend követte Cserek szavait, melyet Herluk hangja tört meg:
- Felség, engedelmet kérek a távozásra, és takarókat. A fiaim bajban vannak, segítenem kell rajtuk.
- Tüskés, a palota teljes takaró, terítő és függönykészletét add át a parancsnoknak, az összes palotaszolga menjen vele, és azonnal lépj kapcsolatba az udvari szabóval… És Cserek… örülnék, ha megtennéd nekem azt az apró, kicsinyke szívességet, hogy nem üvöltözöl. Itt állok tőled két lépésre, és a hallásom kitűnő – mondta a király vészterhes mosollyal ajkain.
-  Igenis, értettem – suttogta az inas, majd lábujjhegyen kilopakodott az ajtón, de alig csukta be maga után, máris újra benyitott. Szemei tágra nyíltak a rémülettől, szájára tapasztotta mindkét kezét, nehogy hangokat adjon ki. A tündérkirály fáradtan felsóhajtott.
- Jól van, mondd, de halkan ám!
- Fe… felség, a… a királyi nyo…nyomkövetők…
- Mi történt a királyi nyomkövetőkkel? – kiáltott fel egy apró, keszeg tündér,  Columbiusz, a Tündér Nemzeti Nyomozóiroda (röviden: NYOMI) ügyvezető igazgatója. – Felség, kiküldtem az embereimet  nyomokat keresni!
Minden pillantás a reszkető Cserek felé fordult, aki halálra válva suttogta:
- A királyi nyomkövetők szimat szarvasbogarairól eltűnt a szarv!
- Értem – bólintott Ago, aki jelen pillanatban vágyakozva gondolt vissza a Három Nép Háborújában töltött boldog időkre. – Mindenki nyugodjon meg! Locsoljátok fel Colombiuszt, és adjátok orvos kézre, és a bogarakhoz is küldjetek állatorvost, és… Van még valami? – bicsaklott meg Agenor hangja, miközben Tüskésre vetette rémült pillantását.
- És 5 perccel ezelőtt átlépte a város határát Cukorsüvegi asszony, pillanatokon belül itt lesz – vitte be a kegyelemdöfést Cserek, a vészharang, majd elegánsan megfordult, s távozott.
A teremben maradók őszinte rémülettel néztek össze. A pánik felütötte a fejét, s mivel jól érezte magát, gyorsan futott pár kört. Néhány gyengébb idegzetű tündér sírva csuklott össze, az egyik varázsló olyan erősen szorította össze az állkapcsát, hogy egy foga jól hallható roppanással tört ketté. Reszkető fejek fordultak a leglogikusabb menekülési útvonal, az ajtó felé, de néhányan vetettek pár pillantást az ablakok felé, nem is törődve azzal, hogy a harmadik emeleten vannak.
- Senki sem mozdul! – dörrent a király, megelőzve a pánikszerű menekülést. – Most mindannyian átvonulunk a kastély pincéjébe, és ott várjuk meg, míg Cukorsüvegi asszony távozik. Rendezett sorokban fogjuk elhagyni a veszélyzónát…
- Késő – nyikkant egy riadt kis hang, s az ajtóban feltűnt egy jelenség.  Hogy alakja milyen lehet, az rejtély, 6 bő szoknyája, 4 kötött pulcsija, és vastag kabátja sikeresen elrejtette. Nem lehetett tudni, hogy csak a ruhák miatt szélesebb-e, mint amilyen magas, a méteres ruharéteg alatt akár karcsú test is lakozhatott. Haját penészzöld kendővel kötötte le, de pár makacs drótszerű szürke tincs azért kikandikált. Az állán ugyanilyen színű, szúrós szőrszálak meredeztek, de hetyke kis bajuszkája is volt. Ránc hátán ránc arca vidám mosolyba rándult, ahogy végigtekintett az egybegyűlteken.
- Jaj, hát mán hellyel sem kínájják a szegény öregasszonyt, pedig biza csak úgy sajog a lába, hasogat a dereka. Ejnye, a mindenit a sok mihaszna naplopónak!
- Ööö… - nyögte a király. – Hát foglaljon helyet Cukorsüvegi néni, mondja el, mi járatban van, és meddig szándékszik maradni. Tudja sok most a dolgunk, vészhelyzet van a birodalomban, de mit számít, ha ilyen fontos vendéget üdvözölhetünk, mint…
- No, hogy te mennyit beszész! – hömpölygött be az asszonyság, szoknyájával elsodorva néhány ványadt alakot. - Emlékszem, már gyerekkorodba is ilyen voltál. Ki se nyít még a csipád, osztán csak járt a lepénylesőd, be nem fogtad vóna, semmi pénzért – veregette meg a vörösödő Ago térdét a néni, miután helyet foglalt a király koronás karosszékében. – Na, nem is gondótam vóna, hogy belőled egyszer csak királ lesz. Mondtam is magamnak, mondtam biza, né má, ebből a kölökből meg flancos királ lett, ez már bizony elfelejti az ő Máncsi nénijét, pedig mennyit mosdattam a piszokbó! Emlékszem, mindig olyan koszvadt vótál, mint aki kutyákkal alszik. Oszt egyszer meg beleesté a vén Tóni ganajdombjába. Na, hogy visítottá, mikor anyád mosdatott, az egész falu azt hallgatta.
Harcos Ago érezte, nem sokáig kell már Cukorsüvegi nénit elviselni, mert már nem csak az arca volt forró, egész teste átforrósodott kínjában, lassan eléri azt a hőfokot, ahol majd szépen átégeti a padlót, és lezuhan majd az alsóbb emeletre. Biztos összezúzza majd néhány csontját, de megéri, ha megszabadul innen. Fürkészve nézett körül, hogy lássa mindenki rajta röhög-e, de csak rémülettől megdermedt arcokat látott, nem volt azokon egy fia mosoly sem. Mindegyik rettegve várt, mikor fedezi fel a jelenlétét a Máncsi néni. Cukorsüvegi asszony fonnyadt almaarcán sugárzott a mosoly, ahogy végignézett a díszes társaságon.
- No, né mán, csak nem a kis Tonya, a Merceszegi szomszédasszony fija. No, mán csak egy puszit sem adsz, a jó öreg nénének, na, te lusta kölök, majd akkor én adok neked – ugrott fel a néni, és a rettegő Rendfenntartási Parancsnokhoz totyogott. Megragadta mindkét fülét, s annál fogva magához rántotta a szerencsétlen fejét, majd két hatalmas, jól irányzott puszival látta el orcáit. De ezután sem engedte el félájult áldozatát, mindössze fogást váltott. Pofazacskóit csippentette össze, alaposan megrázta őket, s vércsehangon vijjogott.
- No, né mán, hogy megemberesedett ez a legén, na de azért tudom ám én mit szeretsz! A Máncsi néni saját készítésű karamellás cukorkáját, biza – s azzal szoknyája zsebébe nyúlva előrántott egy darabka becsomagolatlan, ragacsos cukorkát, amibe szoknyája zsebének minden mocska beleragadt. A kétségbeesett férfi összeharapta az ajkát, hogy a világ minden kincséért ki se nyissa, de a néni csak csavarintott egyet az orrán, s mikor a nyomorgatott könnyes szemmel sikoltott fel, beledugta a szájába a kissé szőrös édességet. Ezek után dolgát jól végezve visszaült székébe, sorsára hagyva az összeragadt szájjal fuldokló férfit. Agenor nem hiába volt hős vezére népének, nem bírta nézni emberei szenvedését, megacélozta szívét, s így szólt:
- Cuko… Máncsi néni, mi szél fújta mihozzánk?
- Hát az úgy volt, édes fijam, hogy kimentem én beszedni a naprúl a ruhát, mert mán megszáradt, oszt akkor minek lóbálódzon odaki, és észrevettem, hogy eltűnt az én kedvenc bugyingóm. Biza, hát hallottál mán ilyet, a bugyingómnak szőrén-szálán nyoma veszett. Az én bugyingómnak!
A teremben jelenlévő férfiak, már az első bugyingónál is megroskadtak, harmadjára már eredeti testméretük igencsak megcsappant. Némelyiknek gyorsan a háta mögé kellett dugnia kezeit, hogy elrejtse azok remegését.
- Hát mán ilyet én még a Megveszekedett Güzümanók támadásakor sem értem meg, hogy az én bugyingómat valaki kézzel illesse, oszt evigye! Hallottál te mán ilyen szörnyűséget? – fordult a királyhoz, aki sietve és nagyon őszintén biztosította a felháborodott asszonyságot arról, hogy bizony, ő még ilyen szörnyűséget egész életében nem hallott.
- Ugye! Gondótam is, hogy itten valami fennforgás vagyon varázslatilag. Csinásztam is gyósan néhány hókuszt meg pókuszt, és rájajöttem, hogy kilukadt a térgykontyínum!
- Tér- idő kontinuum – lehelte a fővarázsló, nem bírva magával. Elkésve csapott rá saját szájára. Máncsi néni tekintete gombostűjére tűzte a vinnyogó mágust, akitől a körülötte állók sietve távolabb húzódtak.
- No mán mostan, ha kilukad a térgykontyínum az csak bajt jelent – folytatta lassan a néne, várva megszólal-e még valakit, de mindenki lapított, így elégedetten biccentve folytatta mondandóját.
- Időnkint azért kilukad a haszontalan, ha sokat bökködi ez a sok író, meg költő firlefranc, osztán olyankor áttal tud jutni némelik. No, hát az egyik nem betévedt a Varázsfőd Széli Kívánságerdőbe, oszt nem kívánt magának egy tollat, amit sosem veszít el, mert olyan lukas neki az agya, hogy mindig ehaggya, osztán nincs mivel firkászni, ha rája jön az ihlet. No, ez még haggyán is vóna, de kívánt ám ő olyat is, amirő még maga sem tudott. Oszt így esett, hogy amit leírott, az megjelent nála a pincében. No, igencsak meglepődött, mikor a fülinél fogva lerángattam a pincébe, oszt meglátta a sok elcsencselt hómit. Nézet nagyot a gülüszemeivel, főleg, mikor meglátta az én drága bugyingómat. Na, de azért jó fijú volt, igen nagyon ízlett neki az én karamellám… Látom a tiedé efogyott, egyé még fijam – rikkantotta a néne, s a szerencsétlen férfi, aki éppen csak az imént nyelte le az utolsó darabot, arra eszmélt, hogy megint tele van a szája. De még így is jobban járt, mint a kotnyeles varázsló, aki akkora adagot kapott, hogy még a száját sem tudta összecsukni. – No, szóva, a lényeg az, hogy a kalácsom is az ínyire való vót, észre se vette, hogy mán három hete sütöttem, azt mondta, hogy életében nem érzett még ilyen ízt. Úgyhogy végül is igen jót beszélgettünk, és ha minden igaz, akkor nem sokára minden rendbe gyün. Márpedig igaz lesz, mert megígértem néki, ha nem ír vissza mindent ide a tündérfődre, aztán meg nem égeti el a tollat, visszatérek! – villantotta ki fogatlan ínyét a néne. – Ha jól számolom, akkor egészen pontosan … MOST!
Ahogy kimondta az utolsó szót, abban a pillanatban a tündérek hátán feltűntek eltűnt szárnyaik, melyek hiánya miatt az egész Birodalomban vészhelyzetet hirdettek ki. Ago királynak nem kellett utána néznie, hogy tudja, az egyenruhák és a szarvak is a helyükön vannak.
- Nem is tudom, hogyan háláljuk ezt meg Cuko… Máncsi néninek. Talán egy finom reggeli, mielőtt útnak indul – reménykedett az uralkodó.
- Reggeli az aztán finom vóna, no meg az ebéd, azt hallottam igen jók a szakácsaid, oszt igen kényelmesek a palota ágyai – fosztotta meg minden reményétől az urakat a néni egy pillanat alatt. – Mutassá mán be a felesígednek, osztán biztosan örülne, ha hallana rólad néhány fajintos kis történetet – karolt bele Agenorba Cukorsüvegi asszonyság, hogy a falsápadt királlyal Bűbájkához kísértesse magát.
- Bizton tudom ám, hogy szívesen meghallgassa azt a történetet, mikoron nálam pancsótál mezítelenül a kacsaitatóban, oszt megmérgedt rád a gúnár… Jut eszembe, osztán maguk se hiányozzanak nekem az ebédről, de egyikrő sem ám, amíg itten múlatom kicsinység az időmet, nehogy megharagudjam! – szólt Máncsi néne a tanácsnokokhoz, majd egy búcsúzó kacsintás után elindult, hogy kicsinykét felforgassa a palota életét.

Koncsok Leila (Balassagyarmat, Balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium)

Erdei kaland

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, melynek közepében állt egy titkos kisváros, az állatok városa. Itt élt barátaival a mese főszereplője, Mókus Marci.

    Történt egyszer, hogy Marci úgy döntött, elpakolja a kamrájába a télire összegyűjtögetett mogyorót, de olyan sok volt, hogy egyedül nem bírta behordani. Ezért elhatározta, hogy megkéri barátját, Medve Mártont, hogy segítsen neki. Meg is látogatta őt. Márton gondolkodás nélkül igent mondott barátja kérésére, tudniillik a városka lakói nagyon segítőkészek és jószívűek voltak. A medve félbehagyta munkáját, elment Marcival az odújához, de amikor meglátta, hogy a mókuska milyen sok élelmet gyűjtött össze, így szólt:

–Ajjaj, komám, úgy látom, ehhez a rengeteg mogyoróhoz több állat segítségére lesz szükségünk, mert ketten soha nem végzünk ezzel a sok munkával!

Így hát Marci elindult a belvárosba további segítségért. Amint ment, mendegélt találkozott Mosó Majával, a mosómedvével, aki éppen élelmet gyűjtögetett magának. Mókus Marci kapva kapott az alkalmon és megszólította.

– Szia Maja! Hogy vagy?

– Szervusz! Köszönöm jól. Mi járatban vagy erre?

– Segítséget keresek, mert olyan sok elemózsiát sikerült felhalmoznom télire, hogy Medve Márton és én nem tudjuk mind behordani.

– Ne aggódj, barátom! Hazaviszem a bogyókat, amiket leszüreteltem, és utána elmegyek hozzád, és szívesen segítek behordani a télire valót.

– Nagyon kedves vagy. Hagyd, hogy megháláljam! Segítek hazavinni a kosarad, utána pedig együtt elmegyünk a házamhoz. Rendben?

– Rendben. Akkor indulás!

Így is lett, elindultak Mosó Maja otthona felé. Amint mentek-mendegélek az úton, egy kis ösvényen megpillantották Mormota Márkot. Mindketten üdvözölték őt, majd megkérdezték tőle, lenne-e kedve csatlakozni hozzájuk. Márk örömmel vágott bele a kalandba, így immáron hárman meneteltek tovább.

Hosszú volt az út a belvárosig, ezért a kis csapat úgy döntött, hogy a legközelebbi útszéli tisztáson lepihennek, és csak azután indulnak tovább, miután mindenki csemegézett valamit. Marci mogyorót, Maja és Márk pedig bogyókat fogyasztott. Egy kiadós lazítás után úgy döntöttek, hogy útnak indulnak. De nem a belvárosba, ahogy először eltervezték. Az új úticél Marci otthona lett, mivel Maja élelmeit az imént fogyasztották el.

A hazavezető útjuk azonban nem volt zökkenőmentes, ugyanis hamar akadályba ütköztek. A problémát az jelentette, hogy az utat elzárta egy hatalmas farönk. Elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Ekkor Márk így szólt:

– Nekem van egy ötletem. Marci, te jól tudsz fára mászni. Mássz fel a rönkre és húzz fel minket, mi majd lentről segítünk.
– Ez egy remek ötlet, barátom! – és mire ezt kimondta, már fenn is volt a fán. Először Maját húzta fel, majd együtt felhúzták a lent maradt Mormota Márkot. A lefelé út is ilyen sorrendben zajlott, először Marci, majd Maja, végül pedig Márk csusszant le a rönkről.

Elégedetten indultak tovább. A kis csapat örült, hogy sikerült zökkenőmentesen átlendülniük az akadályon. A csapat Marcival az élen haladt tovább az úton. Egy kis idő múlva az erdő sűrűjéből zaj hallatszott, és a következő pillanatban Róka Rupert ugrott eléjük. Ijedtükben hirtelen hátrahőköltek, Maja még fel is sikoltott. Rupert örömét lelte abban, hogy másokat ijesztgetett. Sunyi szemekkel meredt rájuk, és elzárta az ösvényt. A kis állatok nem tudták, mitévők legyenek. Ahhoz, hogy kikerüljék a rókát, le kellett térniük az ismert útról. S így egy ismeretlen ösvényen indultak el, mely az erdő közepén véget ért. Ekkor döbbentek rá, hogy eltévedtek. Elször nagyon kétségbe estek, majd Majának támadt egy remek ötlete:

– Marci! Mássz fel a fa tetejére, és nézz körül! Hátha meglátod a házadat vagy valamilyen ismerős helyet.

A mókus így is tett, majd elkeseredve közölte barátaival:

– Sajnálom, de nem láttam semmi ismerőset.

– Ne csüggedj, barátom, nekem van egy másik ötletem- mondta Mormota Márk.- Mivel te észak felé laksz, csak annyi a dolgunk, hogy megnézzük a fák tövén a mohát, és amelyik oldalon van, arra kell mennünk, mert arra található észak.

Rövid vizsgálgatás után elindultak a helyes irányba, és így hamar sikerült visszatalálniuk a megszokott ösvényre. Egyre gyorsabban haladtak, de sietniük is kellett, mert sok munka várt még rájuk. Azonban korai volt az örömük, mert Róka Rupert újabb akadályt gördített eléjük. Az út közepére egy hatalmas gödröt ásott, melyet levelekkel és ágakkal álcázott. Idő közben a sor elejére Márk került, aki szerencséjükre hamar megérezte a veszélyt, így figyelmeztetni tudta őket a csapdáról. Úgy döntöttek, hogy megleckéztetik a rókát. Belökdösték az ágakat és a leveleket a verembe, majd Maja elsikoltotta magát. Erre Rupert nagyon megörült, mert azt hitte, sikerült a terve. Odasietett  a gödörhöz, és ahogy fölé hajolt, hogy belenézzen, belezuhant. Maja a verem széléről lekiáltott:

– Látod Rupert pórul jártál! Mert igaz a mondás, hogy „aki másnak vermet ás, maga esik bele.”

Sarkon fordultak és tovább indultak. Az út hátralévő részét gond nélkül tették meg. A mókus-lakhoz közeledve meglátták Medve Mártont, aki már szorgosan hordta be a terményeket. Ekkor vették észre, hogy Márton is talált magának segítséget, Pocok Pali személyében. Mindnyájan gyorsan munkához láttak. Nagy sürgés-forgás támadt a kis ház körül.

A gyors munkának meg is lett az eredménye. Az összegyűjtött élelem még az éj leszállta előtt bekerült a mókus raktárába. Marci nagyon hálás volt a barátainak, mert nélkülük nem sikerült volna ezt végrehajtani. Hálája jeléül meghívta őket vacsorára, illetve marasztalta őket éjszakára is, mert már nagyon későre járt, és nem akarta, hogy a barátainak a sötétben kelljen barangolniuk. A meghívást mindenki elfogadta, így lehetőségük nyílt arra, hogy a következő napot játékkal és szórakozással töltsék. Nagyon jól érezték magukat, és arra a következtetésre jutottak, hogy barátok nélkül sokkal nehezebb lenne az élet. A  jó barát mindig számíthat a társaira, és ők is rá.

Osváth Boróka

(Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziuma)

(Nane) Nézz madárnak!

Egyszer volt, többször nem, valahol nem is olyan messze innen, egy hetedhét sűrű erdőben élt egy Jégmadár. Jégből volt a szárnya, a feje, a begye, a teste, a tollai, de még a szíve is.  Akkora lehetett, mint egy vércse. Hosszú, ezüstös csőre oly kegyetlenül villant meg a fényben, mint valami kicsorbíthatatlan, gyilkos penge és aprócska, kerek gombszemeinek végtelenül mély feketeségében nem csillant semmi érzelem. Amerre járt, minden megfagyott körülötte, legyen az bár élő vagy élettelen. Még a havasi gyopár is. A vizek tetejét vastag, áttörhetetlen jégpáncél borította be, a fák üdezöld leveleit, mint valami halotti maszk vonta be a fagy, ha arra repült, s a jég olyan túlvilági kékes-fehéres színben világított a szürke sötétségben, mint maga a Jégmadár. Az erdő minden lakója, a hangyáktól a medvéig rettegett tőle, olyannyira, hogy még a farkas is szűkölve húzta be a farkát, ha csak meghallotta a nevét.

,,A legtöbb, amit tenni lehet, hogy futsz!”-okította minden féltő anya csemetéjét. Már rég feladták a harcot ellene. Nem ért semmit a sok áldozat. Ő pedig egyre csak erősebb lett.

***

- Csendet! Csendet!- recsegte a Mátyásmadár olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért. (Ő volt az erdő bírája, lévén, hogy mégiscsak ő az igazságos.) Erre már mindenki felfigyelt. Kényelmesen elhelyezkedett az ágon, amin ült és körbefuttatta a tekintetét a jelenlévőkön, akik mind a fa köré sereglettek. Az összetrombitálás okát már mindenki tudta, hiszen a hírek ilyen pletykafészkek között igen gyorsan terjednek: a Fülesbagoly beperelte a Harkályt, annak hangos kopácsolása miatt.

- Remek!-sóhajtotta a Mátyásmadár- Ezennel eme eszeveszett pert, melynek eredete nem rejtegetett, megkezdem! Kedves felperes –fordult a Fülesbagolyhoz-emelkedjen fel s ecsetelje eme esetet.- Erre a Fülesbagoly lomhán letelepedett egy vastagabb ágon, valamivel a Mátyásmadár alatt.

- Kéremszépen, én csak annyit szeretnék mondani, hogy nem tudok már hetek óta egy szemhunyásnyit sem aludni, mert drága jó szomszédom, a Harkály túl hangosan kopácsol.

- Aztán mégis hogy máshogy kopácsoljak?-rikkantotta a Harkály a fatörzsről.

- Nekem lenne egy ötletem!-mondta Forrókobakú, de a többiek még csak meg sem hallották, rá se hederítettek.

 Ez általában így volt.

 Egyszerűen túl apró volt ahhoz, hogy észrevegyék, pedig szemrevaló teremtés volt. Szép, olajzöld tollai voltak s fehér szemsávja. De amiben igazán párját ritkította, az a feje teteje volt. Rajta kívül senki sem mondhatta el magáról, hogy parázslik a feje. Bizony, amikor elragadták az érzelmei, ami meg kell hagyni, elég gyakran megtörtént, még lángok is csaptak fel a fejéből. Ő aztán igazán forrófejű volt, ezért is kapta végül a ,,Forrókobakú” nevet.

- Nekem érzékeny a fülem az ilyen zajokra!-sopánkodott a Fülesbagoly.

- Hát persze! Akinek ekkora fülei vannak...!-süvítette a Süvöltő.

- Te pimasz! Mindjárt úgy megcsavarintom azt a csinos kis csőrödet, hogy majd keresztbe áll!-fenyegetőzött a bagoly.

- Kérem! Ez már sértés!-kérte ki magának a Keresztcsőrű.

- Tessék? Valaki hozzám szólt?-kérdezte repedt hangján az öreg Süketfajd.

- Semmi, semmi drága barátom, csak a fiatalok civakodnak. - magyarázta az Őszapó.

- Csendet! Csendet!- pattogott az ágon a Mátyásmadár.- Eszeveszett fejetlenek! Rendszeresen ez megy! Legyetek egy cseppett rendesebbek! Csend, rend, fegyelem! - s szúrós tekintetét végigjártatta az egybegyűlteken.-Ezt szeretem.- A Harkály felé biccentett, szót adva neki.

- Nagyon sajnálom, hogy zavarom, kedves Fülesbagoly, de mint tudja, nappali műszakosként nem tudok máskor kopácsolni. Valamit pedig azért nekem is ennem kell.

- És mi lenne, hogyha...- kezdte Forrókobakú.

- Szerintem az lenne a legjobb, hogyha a Harkály békén hagyná szegény-szegény Fülesbaglyot.-nyilatkozott a fácán, miközben díszes öltözékét nézegette egy pocsolyában. - Nem tesz jót a madárnak, ha ne hagyják alunni. Megárt a tollának és a bőrének. - még az arca is elfintorodott erre a gondolatra.

- Bájgúnár!-hahotázta hasát fogva a Kacagócsér.

- Na de kérlek, drága barátom! Ne bántsd a másikat!-szólt szelíden az Apácalúd.

- Szóval azt akarom mondani...-tett egy újabb kísérletet Forrókobakú, de sikertelenül.

- Én amondó vagyok, hogy térjen át a Fülesbagoly a nappali életmódra.

- Ez lehetetlen! Este egereket kerget! Ez rendelet!!!-kapkodott levegő után a Mátyásmadár.

- És mi lenne, ha...-Forrókobakú mégegyszer megpróbálta, de most már elege lett a dologból. Így hát fogta magát és dühtől parázsló kobakkal elrepült. Csak repült és repült, nem is nézte merre, annyira gondolataiba merült. Végtelenül mérges volt, mert őt soha senki nem vette figyelembe. Pedig rengeteg ötlete volt. De nem hallgatja meg senki. Mindenki csak átnéz felette. A Gólya egyszer majdnem rá is lépett, de még csak figyelemre se méltatta az esetet, pedig Forrókobakú torka szakadtából kiabált vele. Még az is lehet, hogy meg se hallották, amit mondott. Hisz ő olyan icinke-picinke. A legkisebb a madarak között. De ettől még igazán figyelhetnének néha rá is! Még ha nem is nagyobb, mint egy napos galambfiók.

Miközben ezen ette magát, annyira megmérgelődött, hogy feje búbján már apró lángnyelvecskék táncoltak a szembeszélben. Végül csak kifogyott belőle a szufla, és leszállt egy kőre. Körülötte minden tiszta jég volt. A fák levelei vékony pengéknek tetszettek a halovány fényben, s a fű, mintha ezer meg ezer hegyes tű meredezett volna az ég felé. A halotti csend szinte szétfeszítette a tájat, mely valami furcsa, kékes-fehéres színben derengett. Egyetlen állat sem volt rajta kívül se közel, se távol, de mégis furcsa bizsergés futott végig a hátán. Akkor érezni ilyet, ha figyelnek téged. Hátrasandított és majd’ kiugrott a szíve rémületében. Alig pár méterre tőle, egy kicsavart fa gyökerén, mint valami trónon, ott ült a Jégmadár. Apró szemeiben semmi fény nem csillant, mikor alig észrevehetően végigmérte ,,látogatóját”. Nem szólt egy szót sem, nem is mozdult. Forrókobakú pedig csak bámulta őt. Valami kegyetlen szépség nem engedte, hogy levegye róla a tekintetét. Feje búbján a lángnyelvek is beleborzongtak a látványba. Minden bátorságát összeszedve végül megszólalt:

- Örvendek! Forrókobakú vagyok.-hangja, mint egy nyílvessző, hasított bele a némaságba. A Jégmadár meg se moccant.  A kismadár nyelt egyet. Úgy érezte, hogy ebben a nagy mozdulatlanságba ő maga is mindjárt megdermed. S ekkor egy hátborzongató felismerés, mint valami robbanás rázta meg az egész bensőjét: A Jégmadár itt van vele szemben és ő él. Még. Mindent jég takar és minden halott. Csak ő nem.

De miért?-fúrta be agyába magát a kérdés, mihelyt a félelem és a rémület egy kis helyet hagyott neki. Kobakján a lángocska már alig pislákolt, ő pedig úgy érezte, hogy lassan elhagyják az érzelmei. És akkor rájött.

A tűz, az tartja benne a lelket. Amíg az ki nem alszik, ő él.

De már csak éppen, hogy parázslott a feje teteje. Ránézett a Jégmadárra. Az továbbra se moccant.

Forrófejű pedig megértette, hogy nincs menekvés. Viszont azt a sok ötletet, amik a fejében motoszkáltak már oly régóta, a gondolatait, történetét nem hagyhatta egyszerűen csak úgy elveszni. Ekkor Forrókobakú leült a hideg kőre és elkezdett mesélni. Mesélt az apróbb kis találmányairól, az erdei nevetséges vitákról, arról, hogy nem is olyan messze innen még zöldellenek a fák, kacag a patak, a szélben gyöngén hajladozik a fű és zsong az élet. Elmesélte apró-cseprő ügyes-bajos dolgait s miközben ezeket mind felidézte, újra átérezte azt, amit akkor. A büszkeséget, a kételyt, a reményt, a felháborodást, a szorongást, a végtelen dühöt, az aggodalmat és a megnyugvást. Ezek mind-mind ott kavarogtak benne, olyan őrült kavalkádot alkotva, hogy az előbb még kihunyni készülő parányi lángocska már biztosan, boldogan táncolt. S mire már-már kiszáradt a torka a sok csiviteléstől, ráébredt, hogy ez az első alkalom, hogy elejétől a végéig végighallgatják. Lehet, hogy nem a Jégmadár a leghálásabb közönség kerek e világon, de érezte, hogy éberen figyel minden egyes mozzanatára, és hallgatja. Meghallgatja őt. Ez a felismerés olyannyira meglepte Forrókobakút, hogy először nem is tudta hova tenni. Aztán, mint egy mély forrásból feltörő víz, úgy buggyant ki a szívéből a boldogság, elárasztva az egész lelkét, mint a jóleső, meleg termálvíz.

Végre figyelek rá! A szétáradó melegség és boldogság pedig a szeretetet ültette vissza a lelkébe és szívébe. Eltöprengett egy darabig. Neki vannak barátai, de a Jégmadárnak bizonyosan senkije sincsen. Hogy is lenne, mikor ő az egyedüli élő a közelében már mióta? Hány száz éve is rettegnek tőle az állatok? Biztosan szörnyen magányos lehet.-gondolta magában.

 Megsajnálta őt.

- Neked vannak barátaid?-kérdezte, hogy meggyőződjön elmélete igazáról, de a szíve mélyén tudta, hogy nincsenek. Választ pedig igazából nem is remélt. A Jégmadár szóra se méltatta őt.

- Semmi baj! Majd én leszek a barátod!-ahogy ezt kimondta, úgy megörült, hogy a lángocskák hirtelen a magasba csaptak. Szívében szétáradt a szeretet. Új barátja van! Már egy fikarcnyit sem félt, sőt, egyenesen odaröppent a Jégmadárhoz. A lángocskák a hirtelen fuvallattól csak még jobban megnőttek. De mikor már csak egy méter választotta el őket, a Jégmadárnak elege lett a dologból, és elhúzott Forrókobakú feje fölött majd felreppent a magasba. De elkésett. A láng megégette a begyét és a hasát. A melegség pedig ott maradt, és elérte a szívét. A Jégmadár olvadni kezdett. Le kellett szálljon, de túl gyorsan olvadt és zuhanni kezdett. Egyenesen előre, miközben egyre kisebb és kisebb lett. Forrókobakúnak elkerekedett a szeme a rémülettől. Mit tettem? Nem akartam!-ordította volna, de egy hang se jött ki a torkán. Végül valami egészen apró dolog puffant a földön. Forrókobakú fejvesztve repült oda. Egy kismadár feküdt ott. Alig pár centivel volt nagyobb nála, hosszú, vékony, szürke csőre volt, lapos feje, parányi szemei, s halovány kobaltos, türkizkék tollai. Olyan színű volt, mint a Jégmadár, de a begye és a hasa rozsdás színben vöröslött, és mintha egy cseppet izzott volna. Beletelt egy kis időbe, mire megértette, hogy az a törékeny madár, aki ott fekszik előtte a földön, nem más, mint maga a Jégmadár.  Forrókobakú szeretetéből táplálkozó tűz ugyanis megérintette a szívét, mire a jég megolvadt.

Eltűnt a kegyetlenség, a ridegség és a gonoszság, s maradt egy törékeny kismadár. Mikor kinyitotta fekete gombszemeit, mintha valami megcsillant volna bennük. Egy kicsit még kóválygott, aztán ráeszmélt, hogy nincs egyedül.

- Hát te ki vagy?-kérdezte őszinte csodálkozással.

- A barátod.-hangzott az egyszerű válasz.

A Jégmadár végigmérte őt, tekintetét egy kis ideig a lángokon nyugtatta, majd körbenézett, s olyan hangosan, őszintén kacagott fel, hogy olyat csak ritkán hallani. Ettől a kacajtól pedig a fagy és a jég szilánkokra tört szét. A fű kizöldült, a fák lombjába visszatért az élet. A különös derengés is megszűnt. A Jégmadár többé már nem ártott senkinek.

***

A nagy hírnek hamar szárnya kelt, s az erdő lakói nem győzték csodálni Forrókobakút.

,,Kicsi madár, hatalmas szív.”-mondogatták. Rövid tanácskozás után királyukká koronázták és megkapta a Tüzesfejű nevet. Mindenki tisztelt őt, szó se róla, de azért mégiscsak Királykának hívták, s hívják azóta is.

- Ez esetben felvesszük a jegyzőkönyvet. Név?

- Kis János. - felelte Jani.

- Lakcím?

- Devecser, Miklós utca 18.

- Jó - dörmögte a varázstudó. - És mi lenne a probléma?

- Az a problémám, hogy nem érem utol a szivárványt. A babonás könyvem azt mondta, hogy a szivárvány alatt van egy üstnyi arany, és az nekünk most nagyon kellene.

- Értem - mondta a főnök és felállt az asztaltól. Egy hatalmas könyvespolchoz sétált. Sokáig keresgélt, végül levett egy vastag könyvet és letette az asztalra. Egy kis lapozás után kinyitotta a 349. oldalon.

- Na, fiam most nagyon figyelj! Mondd azt, ha meglátod a szivárványt, hogy „KÖTELEZZ LE SZIVÁRVÁNY!" Ha ezt elmondtad, akkor a szivárvány megáll és utána tudsz menni. De ne felejtsd el a végén azt mondani, hogy "SZABADULJ SZIVÁRVÁNY!",  és akkor a szivárvány folytathatja az ,,útját". Jani hálásan megköszönte a segítséget és távozott az ajtón. Kiment a kapun, felszállt a seprűjére és nyolc napon át le sem szállt, míg haza nem ért. A mamája nagyon megörült neki.

- Hát hol voltál kisfiam? - kérdezte könnyezve az örömtől.

- A fő varázstudó várában!

- Jól vagy kisfiam? - mosolygott elnézően az édesanyja.

- Hát nem hiszel nekem??

- De, kisfiam, persze, hogy hiszek neked!

- Akkor, majd ha legközelebb lesz szivárvány bebizonyítom neked! - mondta a fiú.

Még három napig koplaltak, de a negyedik napon lett szivárvány. Jani kifutott a mezőre és ezt kiabálta:

- Kötelezz le szivárvány! - és a szivárvány döbbenetes módon megállt. Jani végül odaért és meglátta az üst aranyat. Gyorsan odafutott, teleszedte a zsebeit arannyal, ezután pedig elmondta a második varázsigét:

- Szabadulj szivárvány! - és a szivárvány távolodni kezdett.

De a fiú már futott is hazavinni az örömhírt.

- Édesanyám! Nézd, mennyi arany volt a szivárvány alatt!

Az anyuka pedig meg sem tudott szólalni örömében.

- Na, menjünk el halért! - mondta boldogan Jani és elindultak a piacra.

Ezután, ha elfogyott a pénzük a fiú mindig kiment a szivárványhoz és egy zsák arannyal tért vissza. Ebben a jólétben élnek még talán most is, ha meg nem haltak.

NAGY KRISZTA (Nagyrákos)

Panka és a csengettyűmanók

Varázslatosan csillogó ködfátyol ölelte körül Pankát. Idegen volt még számára ez a világ, itt mégis jobban érezte magát, mint odakint. A távolból hirtelen csengettyűk hangja közeledett felé.

• A csengettyűmanók! – ujjongott az újszülött. – Hát itt vannak! Eljöttek!

Londra haladt elöl. Hosszú ezüst haja, mint menyasszonyi uszály suhant mögötte, aranyszín ruhája vakítóan csillogott. Mosolya sok száz emberöltőn át semmit sem veszített bájából. Ölelésre hívogató karral közeledett Panka felé, mögötte pedig a pajkos csengettyűmanók ugráltak, akik megállás nélkül csacsogtak.

• Londra, Londra, ugye milyen gyönyörű? – kérdezték. – Látod azt a kis göndör fürtöcskét a hajában? Ugye Londra, ez mind közül a legédesebb? – Londra mosolyogva hallgatta őket; évezredek óta ugyanaz a gyermeki ujjongás árad belőlük, valahányszor új jövevény érkezik a világukba.
• Vártalak benneteket – suttogta Panka.
• Üdvözlünk Panka, örülünk, hogy megérkeztél! – köszöntötte Londra, a tündérasszony.
• Értem, amit mondasz – kezdte a kislány. – Őket odakint, Mamit, meg a többieket viszont egyáltalán nem. Folyton beszélnek nekem. Tudom, hogy csupa kedvességet, de nem jutnak el hozzám a szavaik.
• Ne félj, kicsi Panka, hamarosan megtanítunk mindenre! – felelte Londra.

A csengettyűmanók alig bírtak nyugton maradni.

• Londra, ugye játszhatunk vele? – Egymás után húzogatták a tündérasszony szoknyáját. –Ugye hintáztathatjuk? Látjuk, hogy szeretné!
• Hintázzunk! – suttogta Panka, és feléjük nyújtotta karját.
  A csengettyűmanók körülállták, felemelték kezüket, és a kicsi lány magasba emelkedett. A manók ide-oda ingatták fejüket, Panka pedig repkedett, hintázott a levegőben. Magasra szállt, ezüstös fény ölelte körül, és lenge szellő cirógatta az arcát. Felkacagott, a manók pedig vele nevetgéltek, a ruhájukon fickándozó megannyi csengettyű zenéje kísérte táncukat.

• Nézd, drágám, milyen édesen mosolyog! Vajon mit álmodhat? – hallatszott egy hang a messzeségből.

• No, elég legyen, huss pajkos népség! – Londra hangja nyugalmat és kedvességet árasztott, és ahogy meghallották, a csengettyűmanók kacarászva elengedték Pankát, s hagyták, hogy a tündérasszony odalépjen hozzá: – Sokat kell még tanulnod, amíg megérted az Ő világukat: a saját világodat, ahová tartozol. Azért jöttünk, hogy segítsünk.
• Honnan tudom, mit mondanak? Hogy mit szeretnének tőlem? Hogy hogyan kell viselkednem? – faggatózott Panka.
• Érezni fogod! – mosolygott Londra. – Látod, amikor így felhúzzuk a szánkat, ez mutatja, hogy boldogok vagyunk. Ez az első, amit meg kell tanulnod. De, hisz tudod már. Láttak is téged mosolyogni, csak azt kell megtanulnod, hogy ha Ők odakint hozzád szólnak, akkor is csináld, ne csak ha velünk vagy!
• De honnan tudjam, hogy mikor? – kérdezett újra a kisded.
• Ó kicsim, mindig, valahányszor beszélnek hozzád. Meglásd, nagyon hálásak lesznek érte.
• Miért nem lehetek mindig veletek? Hisz titeket értelek – pityeredett el a leány.
• Mert az Ő gyermekük vagy, vártak téged, szeretnek. Ők a te szüleid – magyarázta kedvesen a tündérasszony.
• Szeretnek? Az mit jelent? – Panka szeme elkerekedett a csodálattól.
• Te is tudod. Amikor a Mamád a karjába vesz, és magához szorít, mit érzel?
• Finom az illata, jó meleg van az ölében, mindig ott lennék! – válaszolta a kislány.
• Mert szereted! És ha nagyon figyelsz rá, hamarosan megérted a szavait úgy, ahogy Ő érti a tieidet! – vigasztalta Londra.
• De nem is tudok úgy hozzá szólni, ahogy hozzátok! – csattant fel Panka.
• Dehogynem! Csak másképp. A mamád pedig megérti; vigyáz rád. Ha éhes vagy megetet, ha elfáradtál elringat, és énekel, ha szomorkodni lát.
• Hát tényleg ennyire szeret? – hatódott meg a kisded.
• A legjobban a világon! – A tündérasszony megsimogatta Panka lágy hajjal borított fejecskéjét, majd a csengettyűmanókhoz fordult. Azok egyetlen pillanatig sem maradtak nyugton, végig ott toporogtak a kicsi lány körül, de jókedvük azonnal elillant, amikor Londra bejelentette, hogy indulniuk kell.
• Újra eljöttök majd? – kérdezte az újszülött.
• Hát persze! Valahányszor szeretnéd – felelte a kis sereg.
• Honnan fogjátok tudni?
• Meghalljuk, ha hívsz – mosolygott Londra, majd lágy csókot lehelt Panka homlokára, és manóival tovasuhant a ködtengerben.

– Jó reggelt, Panka, de nagyot aludtál! – mosolygott Mami.

Panka kinyitotta álmos szemecskéit és felnézett; Őt látta – Mamit. „Olyan kedvesen beszél, nem is számít, hogy nem értem a szavait” – gondolta a csecsemő, aztán eszébe jutott, amit ott, abban a köd-fátyolos világban tanult. Többször is próbálgatta már, de valamiért eddig sohasem sikerült. Visszaidézte magában a csengettyűmanók táncát, a hintázást – a játékot, de ami ott olyan egyszerű volt: a lágy mosoly, itt valahogy nem ment, és sírásra görbült a leány szája.

• Mi a baj, kicsim, mi történt? – kérdezte Mami, majd énekelni kezdett, és lassan ringatta. Panka elmélyülten nézte az arcát; élvezte a kedves dalt. Igen, pontosan olyan volt, mint a csengettyűmanóknál! Ide-oda, ide-oda, hinta-palinta. Egyre jobban érezte magát a játék közben; vitte, repítette a biztonságot adó ölelés, és a kisded végre felkacagott.
• Apa, gyere gyorsan, Panka rám nevetett! – kiáltott Mami.

A kicsi nagyon várta az újabb találkozást, de hiába. Ott a domb mögött, az ezüst ködön túl hallatszott ugyan a csengettyűszó, de a manók nem voltak sehol.

• Azt ígértétek, valahányszor szeretném, eljöttök. – Arcát könny áztatta, és miközben a kövér cseppeket törölte pihe-puha bőréről, fejét a hang irányába fordította. Figyelt. Hívogató volt az a csilingelés. Teljesen elbűvölte, és lábacskáját a magasba emelte, majd oldalra huppant és gurulni kezdett lefelé.

• Jaj, de édes! Nézd drágám, mint egy kis gombóc. Látod? Mindjárt teljesen oldalra fordul! – hallatszott Mami hangja a messzeségből

Panka teste hirtelen felemelkedett, pihekönnyűvé vált, hasra fordult, majd a hátára és újra a hasára. Pörgött, forgott, gurult a kicsi lány, egyre közelebbről hallotta a csilingelést. Színes virágok járták körülötte táncukat, az aranyló napfény csillámcsíkot húzott körbe-körbe, ahogy Panka vidáman gurult lefelé.

• Megcsinálta! Eljött! Látod, Londra? Milyen ügyes a mi Pankánk! – A csengettyűmanók tapsikolva, ugrándozva zsibongtak.

Panka nagyon boldog volt, hogy újra láthatja őket, azonban egy kis sértődöttséget is érzett.

• Azt mondtad, eljössz! – fordult durcásan a tündérasszonyhoz.
• Eljöttél te – mosolygott a tündérasszony. – Megtanultál hasra fordulni és vissza. Ez nagyon nehéz feladat. Most itt sikerült, de sokat kell gyakorolnod, hogy ott is menjen. Így már tudsz haladni, eléred a játékaidat, sokkal ügyesebb leszel majd abban a másik világban.
• Ott miért nehezebb minden?
• Itt könnyebb. Ez egy egyszerűbb világ. Ebben tanul minden ember, amikor kicsi. Benn a Mami pocakjában pont ilyen könnyed lubickolással mozogtál. Ugye, emlékszel még?
• Kicsit – válaszolta Panka bizonytalanul.
• Hamar elfelejtik.
• Ahogy majd minket is – mondták bánatosan a csengettyűmanók.

Panka kíváncsian nézelődött. Most járt itt először, eddig mindig ők jöttek hozzá. Elbűvölő világ volt. A terebélyes fák ágain megszámlálhatatlan manó ücsörgött. Lábukat lóbálták, hintáztak, és ágra fel, ágról le ugráltak. Folyton fickándoztak.

A fák levelei gyémántként csillogtak, és apró csengettyűk lógtak rajtuk. A megannyi kis hangszer zenéje megnyugvást adott a csodavilágban. Langyos szellő lengedezett, az ezüstös fűszálak mégis katonás rendben meredtek az ég felé. Csak a tarka virág fejek bólogatása mutatta a szél útját. Jó volt itt játszani. Panka ezután sokszor eljött. Az itt begyakorolt mozdulatokat pedig egyre könnyebben használta odakint, a saját világában.

Kiadós sétán voltak túl. Panka nagyon szerette a parkot. Tekintete ámulattal időzött a faágakon táncoló leveleken, és, ha Mami kicsit közelebb tartotta, néha el is ért egyet-egyet. Nagyon jól értette, hogyan kell őket villámgyorsan elkapni, és azonnal a szájába gyömöszölni.

Mikor hazaértek, Mami az ágyra fektette, és a pelenkázás következett. Élvezte, hogy szabadon rugdalózhat, miközben az anyukája csiklandozza, simogatja.

Eztán Panka göcögve hasra fordult.

• Te kis rosszaság, folyton elszöksz előlem – nevetett fel mamája, majd ölbe kapta és körbe-körbe forgatta. – Nagyon szeretlek, te kis zsivány!
• Szeretlek – ízlelgette magában a szót Panka. Ezt is megértette. Egyre több kifejezés kapott jelentést ebben a világban.
• Na, gyere! Biztosan megéheztél! – mondta Mami.

Panka átölelte anyukája nyakát, és szorosan hozzábújt. Tudta, mi következik, az egyik legjobb dolog a világon. Már előre érezte szájában az édes, langyos tej ízét.

• Azt mondta szeret – újságolta Londrának, amikor ezen a délutánon Csengettyűországban járt.

Már megtette mindkét világban az első lépéseit, egyre cseperedett, ügyesedett.

• De hisz ezt rengetegszer mondja. Te vagy a kicsikéje – mosolygott a tündérasszony.
• Mi is szeretünk! A mi kicsikénk is vagy! – A csengettyűmanók mind oda akartak furakodni a kislányhoz.

Panka vidáman nézett hol az egyikre, hol a másikra; nagyon kedvelte őket. De napról-napra egyre erősebben kötődött ahhoz a világhoz odakint: Mamihoz, a többiekhez, akiktől mind azt hallotta, mennyire szeretik.

• Én is akarom mondani nekik, hogy szeretem őket. Hogyan tudok majd beszélni? – tudakolta a Panka.
• A legkönnyebb és legcsodálatosabb szóval kell kezdened! Mami. Ezt fogod először kimondani. Aztán jön a többi. Hidd el, épp olyan könnyű lesz, mint ahogy a mozdulatokat is megtanultad! Sokszor kimondtad már itt nálunk, ott van a szívedben, a gondolataidban, egyszer csak észre sem veszed, és hopp, ott terem az ajkadon.
• Ilyen egyszerű volna? – kérdezte a lányka.
• Igen, épp ilyen egyszerű – válaszolta kedves mosollyal Londra.

• Ideje lefeküdni Panka, nagyon álmosak már a szemeid – suttogta a fülébe kedvesen Mami.

Beesteledett, a kicsi pedig már túl volt a pancsoláson, a vacsorán, és most a szemét dörzsölgette. Mamája a kiságyba fektette, és leült mellé a fotelba. Kedves altatódalt dúdolt, az arcát simogatta. Panka minden este így aludt el. Élvezte ezt a törődést, a szeme pedig mosolygott, ahogy a megnyugtató hangot hallgatta. Már-már magával ragadta az álom, amikor még egy pillanatra kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt:

• Mami.

Aztán mély álomba merült.

• Kimondta – suttogta Londra.

A csengettyűmanók abbahagyták az ugrándozást, és lehorgasztott fejjel állták körbe a tündérasszonyt, aki azonnal vigasztalni kezdte őket:

• Ne búslakodjatok, ez a világ rendje. Vége, Panka elment. Megtanulta kimondani a világ legszebb szavát, a mi küldetésünk a végéhez ért.
• Nagyon fog hiányozni, Londra!
• Ő volt a legaranyosabb mind közül. Soha többé nem hintáztathatjuk már – mondták a manók.
  A tündérasszony kedvesen arcon cirógatta egyiküket.
• Mindig ezt csináljátok. Persze, nem könnyű elengedni őket. No, de indulás! Vége a búslakodásnak! Vár már minket egy tündéri kisfiú, Tomi.
• Hol lakik? Te már láttad? Aranyos? Juj, de izgulok! – A manósereg hangja újra betöltötte Csengettyűországot.

Londra végignézett mindnyájukon, majd elindult, nyomában pedig ott haladt az izgő-mozgó sereg. Amerre mentek, halk muzsikaszó kísérte útjukat.

Panka halk csilingelésre ébredt. Oldalra fordult, a hang irányába.

• Cseng – mondta. Folytatni akarta, de nem tudta, hogyan. Mi is ez a csengettyűszó? Honnan is ismeri?

Mami az ágyához lépett.

• Hát felébredtél, kicsim? – kérdezte.
• Cseng – mondta a kislány még egyszer.
• Cseng. Igen, cseng. Ez a szélcsengő hangja. Ugye, milyen varázslatos?
• Varázslatos – ismételte Panka. Valamire emlékeztette ez a hang, valami kedves dologra, de hogy mire, arra nem tudott visszaemlékezni. Aztán már nem is volt fontos. Kinyújtotta két kicsi karját, Mami ölbe kapta, kacagva emelte a magasba, sebesen pörgött-forgott velük az egész világ.

VÖRÖS DÁVID (7.osztályos , Rábatamási)

A nagy kutya és a róka

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya. Gazdái nagyon szerették. Ám ez a kiskutya elkezdett felnőni és már nagy kutya lett belőle, ezért gazdái már nem tartották aranyosnak. Majd később egy baleset után (amit nagyon megbánt) szegényt az utcára került, csak ment mendegélt az utcán egy otthont keresni ahol tisztelik és szeretik, mint régen. Ám ezt a szegény nagy kutyát senki se akarta befogadni, hiszen túlságosan nagy volt. Szegény azt se tudta merre menyen. Egyszer csak elhatározta magát, hogy elmegy világot látni. El is indult, de rögtön, bement egy sűrű erdőbe, ahol találkozott egy nagy rókával.

• Hello róka. Mondta a nagy kutya.
• Szia, kutya merre mész, gazdádat keresed, vagy eltévedtél?
• Nem tévedtem el és nem is keresem a gazdámat (mondta szomorúan), én csak úgy megyek erre is arra is, kóválygok a nagyvilágban.
• Nem félsz attól, hogy eltévedsz vagy elkapnak? Kérdi aggódóan a róka.
• Nem félek én semmitől. Mondja határozottan a kutya.
• Esetleg ne menjek veled világot látni?
• De, az nagyszerű lenne. Feleli a kutya.

Így ballagnak ketten a sűrű erdőben. Majd kiérnek a tisztásra, ahol a kutya felkiált.

• Róka én nagyon szomjas vagyok, nem ihatnánk valahol? -kérdi lihegő arccal.
• Én is szomjas vagyok, kutya pajtás keressünk vizet , biztos van a környéken.
• Én már annyira megszoktam, hogy a gazdám ad nekem vizet minden nap- mondta a kutya szomorú arccal.

Egyszer csak hangosan felkiált a róka.

• Nézd, kutya,  ott egy patak,  ihatunk végre!
• Tényleg, siessünk!

Mindketten megiramodtak a víz felé, majd elkezdtek inni. Mikor befejezték , továbbmentek. Kisvártatva felkiált a róka.

• Kutya , én éhes vagyok, de nagyon.
• Én is éhes vagyok, az én gazdám minden nap adott nekem enni naponta háromszor is. Majd felsóhajt hangosan a kutya.
• Figyelj, kutya ott van egy ház talán a benne lakók adnak nekünk ételt.
• Igazad van.
• Csak arra figyelj, hogy a kétlábúak előtt meg ne szólalj.
• Értettem.

Elkezdtek a ház felé menni ,hirtelen felkiált a kutya.

• Figyelj róka, ha nem szólalhatunk meg ,hogyan kérünk ételt?
• Csak figyelj és tanulj. Suttogta a róka.

Majd odament a ház elé és épp egy „kétlábú” jön ki. Majd elé megy a róka és ráteszi, a mancsát az emberre, közben nyüzsög is mellé, hogy megsajnálja az ember. Majd bemegy és kihoz két nagy csontot mellé húst is, belerakja a róka szájába a tányért és megsimítja a fejét. Erre odajön a kutya is és jelzi a róka, hogy a barátjának is hozzon ki. Ki is hoz a kutyának ugyanannyi harapnivalót, mint a rókának. Majd jóízűen megeszik, mikor megették elkezdenek hízelegni az embernek és elmennek, ezzel tud adták, hogy köszönik az ételt. Mikor aztán olyan távol mentek, hogy már nem halják, őket megszólal a kutya.

• Róka szerintem én visszamegyek a régi gazdámhoz, hiszen csak most jövök rá mért is tettek engem utcára. Hiszen még én is utcára tenném magamat azokért, amikért engem utcára tettek.
• Mér mit csináltál? Kérdi érdeklődően a róka.
• Nem szeretnék, arról beszélni csak annyit mondok, hogy nagyon rossz kutya voltam.
• No, hát akkor, viszlát, kutya majd egyszer még találkozunk.
• Róka én nagyon szeretném, ha te is velem jönnél.
• Hát legyen. Mondja a róka.

Majd elindultak a kutya házához. A ház elé érve elkezd ugatni a kutya. Hirtelen nagy zaj lesz a házban és egy gyerek ront ki a kutyához, majd jó szorosan megöleli, és befelé kiáltozza, hogy:

• Anyu, apu, Buksi hazatért, de most ne tegyük, utcára nagyon szomorú lennék. Engedjük el neki a rossz tetteit biztos megbánta.
• Rendben fiam. Mondja az anya.
• Látom Buksi még egy barátot is hozott mi legyen a neve? Kérdi az apa.
• Béni. Kiáltotta a gyerek.
• Béni a róka ez tetszik. Mondja az anya.

Majd bevitték mindkettőt a ház udvarára és addig játszott velük a gyerek, míg este nem lett. Ekkor bemennek a kutya házukba (ami már kutya és róka ház) és lefekszenek. Egyszer csak megszólal a róka.

• Örülök, hogy veled jöhettem, így már nekem is van családom.
• Szívesen mondja a kutya.
• Kutya, most már elmondod miért tettek utcára?
• Nem szeretnék róla beszélni.
• Akkor jó éjt.
• Jó éjt.

Majd elaludtak. Ha a kutya elmondta volna, hogy mért került bajba , az én mesém is tovább tartott volna.

Ledniczky Miklós Jánosné (Iharosberény)

Hol találta meg Palkó az igazi boldogságot?

Hol volt , hol nem volt , volt egy kicsiny falu a napjainkban valahol szeretett hazánkban, annak a közepén egy szép tornácos, virágos házikó,és  abban lakott a mi mesénk hőse,a kamaszodó Palkó a szüleivel, nagyszüleivel és a 2 öccsével.

Palkónk jól tanult az iskolában, szerették a faluban, sok barátja volt, de mégsem érezte egy idő után boldognak magát, és mindig azon gondolkodott, hogy biza ő elmegy otthonról és  megkeresi az igazi boldogságot.

Hát egyik napon elő is állt ezzel a dologgal a családja elé, és ezt mondta nekik:

• Kedves szüleim, nagyszüleim, testvéreim, nincsen nekem nyugovásom, míg meg nem találom az igazi boldogságot. Engedjetek el megkeresni!

A családja nagyon elcsodálkozott a kérésén, hiszen ők úgy gondolták, hogy Palkó boldog, és ezért ők mindannyian sokat is tettek. Először meg sem tudtak szólalni a csodálkozástól, de aztán Palkó édesapja ezt mondta:

• No, édes Fiam, hátha menni akarsz , akkor menjél, de tudjad, hogy mi ide mindig visszavárunk, mert ez a te igazi otthonod! De ha nem hiszed, hát győződj meg arról, hogy vajon máshol boldogabb leszel-e!
• Köszönöm édesapám- mondta Palkó- ígérem, hogy 1 hónap múlva mindenképpen visszatérek, addig kérem, hogy vigyázzon mindenkire!

Könnyes szemmel búcsút vettek, Palkó elindult az útra, édesanyja telerakta a tarisznyáját minden finom falattal, édesapja megtöltötte az üvegét jó hideg forrásvízzel.

Ment, mendegélt Palkó és már beesteledett, nagyon elfáradt , amikor egy szép tóhoz ért, amely mellett egy csodaszép emeletes ház állt. Kiáltást hallott a tó felül, mintha valaki fuldokolna. Nem gondolkodott semmit, beleugrott a tóba és kihúzta a fuldoklót, aki egy szép leányka volt.

A leány vacogott a hideg víztől, és a félelemtől, és nem győzött hálálkodni Palkónak, hogy megmentette az életét. Meghívta a házukba vacsorára, és egy külön szobát készíttetett a fiúnak.

Mindenféle finomság volt vacsorára, Palkó jól érezte magát, de a kislányon és a szakácsnőn kívül nem látott senkit. Meg is kérdezte a leányt:

-Hol vannak a szüleid, te leány?

- Sajnos ők már nem élnek, egyedül vagyok ebben a nagy házban , mint az ujjam! De jó annak, akinek vannak szülei! Hiába van nekem a nagy ház , vagyon, nem vagyok boldog a szüleim, családom nélkül! Palkó neked vannak szüleid? Milyen boldog lehetsz akkor!

- Vannak.. – mondta szégyenkezve Palkó, akinek nem volt elég az otthon melege a szüleivel, és ez a leány pedig azt tartja a legfontosabb értéknek, a boldogság tárgyának a családot.

Másnap reggel továbbindult Palkó, mert rájött , hogy ez sem a boldogság helye, a leány hiába dúsgazdag , ez számára nem jelent semmit, és nagyon el is szégyelte magát amiatt , amit a leány mondott neki.

De még nem akart hazamenni, mert úgy gondolta, ha nem a gazdagság, akkor biztosan valami más jelentheti az igazi boldogságot.

Ahogy ment, mendegélt egy város közepén az egyik bolt előtt hosszú sor állt. Megkérdezte, hogy mire várnak. Mondták, hogy egy híres író dedikálja a legújabb könyvét. Palkó is beállt a sorba és nagyon sokára el is jutott az íróig. Az író tele volt fájdalommal és megkeseredettséggel, Palkó megkérdezte tőle:

• Mondja kedves Uram, miért ilyen szomorú, boldogtalan, amikor ilyen sikeres, hogy órákig állnak sorba a könyvéért?
• Tudod kedves fiam- mondta a híres író- a hírnév nem minden, mert szomorú az én szívem, hisz én teljesen egyedül élek, amikor hazamegyek engem nem vár otthon senki. De ha eljössz hozzám vacsorára, akkor szívesen mesélek neked az életemről és legalább nem leszek egyedül.
• Jól van, - mondta Palkó-úgy sincs hol álomra hajtsam a fejem, én szívesen meghallgatom. Köszönöm a meghívást.

Elmentek az író házába, amely nagyon szép volt, tele minden luxus dologgal, finom vacsorát is főzetett a szakácsnővel. Miután jól laktak elkezdte mesélni az életét.

• Tudod Fiam, én is kalandokra vágytam úgy mint te, ezért elhagytam az otthonom, mert azt gondoltam, hogy máshol boldogabb leszek. Igaz , hogy vagyont szereztem, híres ember lettem, de közben magamra maradtam, így boldogtalan vagyok. Mondom neked, hogy az ember életében a legfontosabb kell, hogy legyen, a családi otthon melege, a barátok társasága, szerintem te is gondolkodj el ezen!De te miért is jöttél otthonról?

Palkó szégyenkezve ezt mondta:

• Hát a boldogságot indultam el keresni, mert meguntam otthon az egyszerű életet a családom körében, de látom, hogy a hírnév sem minden, tehát nem ez az amiben az ember megtalálhatja az igazi boldogságot!

Reggel tovább is indult Palkó. Már kezdett elmenni a kedve a további vándorlástól, és el kezdett neki hiányozni az otthon melege, de még gondolta egy próbát tesz, hiszen még az 1 hónapból hátra volt neki egy hét.

Ment tovább, megszállt néhány vendégházban, de mindegyik egyre sivárabbnak tűnt neki, és egyre inkább szomorúnak és magányosnak érezte magát.

Elérkezett egy csodálatos helyre, ahol a ház udvarán nagy medence volt pálmafákkal körülvéve, alig hitt a szemének. A medence mellett egy hozzá hasonló korú fiú üldögélt, és Palkó csodálkozott, hogy miért nem csobban bele a medencébe ebbe a melegbe. A medence mellett ülő fiú kiabált neki, amikor meglátta a csodálatos kerítés mellett sompolyogva.

• Hé,te fiú ott, mit akarsz , miért leselkedsz be hozzánk? Nem ismerlek, de mivel nagyon unatkozom, gyere be, beszélgessünk kicsit!
• Gyere nyissad ki a kaput, hogy be tudjak menni!
• Sajnos nem tudok, mert én béna vagyok, és nem tudok járni, de nyitva van a kapu, gyere be bátran.
• Jó, bemegyek, de biztos, hogy a szüleid nem fognak haragudni?
• Nem, mert ők nincsenek is itthon, üzletemberek és járják a világot.

Elkezdtek egymásnak mesélni, és a béna fiú könnybe lábadt szemmel ezt mondta Palkónak:

• Palkó, te nem is tudod, hogy milyen boldog lehetnél, mert egészséges vagy, és szerető család vesz körül! Látod hiába a pompa, a gazdagság, ha beteg, béna vagyok, és mindig egyedül töltöm a napjaim! Szerintem ne keressed tovább a boldogságot , mert hidd el, hogy azt te leginkább otthon a szerető családod körében találod meg!

Palkó ezen elgondolkodott, tényleg nem elég a hírnév , gazdagság a boldogsághoz, ha az ember egyedül van és nem egészséges.

Újdonsült barátjával együtt hazament, otthon volt nagy öröm, mikor meglátták. Kérdezték tőle:

• No, Palkó fiam meglelted-e az igazi boldogságot?
• Igen , Kedveseim,itt köztetek a szerény családi otthonunkban, de szerető családom körében. Barátom, akit magammal hoztam, és még néhány ember felnyitották a szememet, hogy bárhova is megyek a világban a legnagyobb kincsek az otthonunkban rejteznek, ezek közül az öröm két nagy forrása az egészség és a szeretet! Köszönöm ezt nektek!

Palkó ezután már nem kereste a boldogságot, barátja is egy darabig náluk maradt, majd pedig Palkót hívta el hozzájuk családostul, örökéletre szóló barátságot kötöttek, és mindannyian nagyon boldogan éltek, amíg meg nem haltak igaz családi szeretetben.

Csicsek Anna (Nagykanizsa)

Kilenc nővér

Élt egyszer, nem is olyan rég’, alig múlt száz esztendeje, hogy ötszáz éve történt, szóval, élt egyszer egy szegény halász ember a Dráva partján. Nem adott néki az úr nagy talentumot, nem is kellett neki, hiszen más dolga sem volt, mint hogy halat fogjon egész álló nap. Kellett a hal a feleségének, a fiainak, akik száma a hatot is meghaladta. Meg a lányainak, akiket már megszámolni sem bírt, mert annyian voltak. Tudni akarta persze, hogy mennyi az a sok lány, de mindig csak annyit mondott, ha róluk esett szó:

•  Jaj, számolatlan lányaim, számolatlan lányaim! Hát mikor kerítek én nektek férjet? Hol van ennyi legény? …mennyi is…? –

Az ujján számolta meg. Amikor kilencig jutott, két kezével megfogta a fejét, s azon nyomban el is felejtette megszámolni a tizedik lányát. Pedig Dravira volt a legszebb, meg a legokosabb is. Irigyelte is tőle a többi lány! Mintha az Úristen ebbe a tizedik lányba sűrített volna minden szépséget és okosságot, a többi kilencből meg kifelejtette volna... Na, folyton-folyvást szenvedte is ezt a legkisebb lány. Nővérei nem mulasztották el arcát pacskolni, de nem ám szeretetből! De Dravira ettől is még csak szebb lett, pirospozsgás arca úgy ragyogott-mosolygott a világra, mint a kelő nap bárki emberfiára.

Nem hiába volt okos a szép leány. Tudta, hogy a sorban az utolsó, neki ezen a tájékon férj bizony nem terem. Elindult hát a Dráva mellett fölfelé, messzi tájakra, ahol majd szerez magának férjet. Az ismeretlen útra csak a kiscicáját vitte magával. Mius – merthogy ez volt a neve – nélkül biz’ el sem indult volna, ő volt a kispajtása, neki mondta el örömét, bánatát. El is rejtette a köténye zsebébe, mert olyan kicsi volt, hogy még az egér is csúfot űzött belőle. Ha jó kedvre akart derülni az egér, csak ránézett és hátast dobva kacarászott rajta. A kilenc nővér sem tett másképp, amikor csak tehették heherészve gúnyolódtak a kiscicán, no meg a gazdiján.

Esteledett már, amikor leült egy jókora fa tövébe megpihenni. Korgó gyomra nem hagyott neki nyugtot. Nevetve szólt cicájának:

• Hej Mius! Más azt mondja: okos vagyok! Én meg mondom: buta is! Hát ennivalót nem hoztam magammal! – és éhes gyomra meg álomra le-lecsukódó szemei viaskodni kezdtek egymással. Álom volt az erősebb, s ahogy volt, ültében el is aludt az éhesen is szép Dravira.

Mius meg kiugrott a kötényzsebből egyenest a Drávába gazdijának szép kecsegét fogni. Észre sem vette talán, de az első lecsúszott a torkán, hisz’ ő is éhes volt. No, a többit már ügyesen kivitte a partra, majd tüzet rakott, s megsütötte a kecsegéket. Pirkadott már, mikor gazdáját ébresztgette.

• Nyá… nyá… nyá… - próbálkozott Mius az ébresztéssel, de gyenge hangja elveszett a Dráva zúgásában. Bezzeg a finom kecsege-illat! Az felébresztette a lányt.

Nem győzött csodálkozni és hálálkodni a lány Miusnak a kiadós és finom reggeliért:

• Az életemet mentetted meg Miusom!  
  

  Indultak volna is tovább, amikor megpillantottak a Dráván egy feléjük közeledő díszes csónakot, mit beszélek, dehogy csónakot, egy valódi nagy hajót! A hajónál díszesebb csak annak az ifjú hercegnek, Draviánnak a ruhája volt, aki kiugrott a partra. A herceget elbűvölte a lány szépsége, s ahogy beszédbe elegyedtek, hát rögvest tudta, hogy okos is a lány. Ilyen feleség kellett neki! Dravira sem habozott, elindultak hát a herceg palotájába.

  Lett is nagy lakodalom, evett-ivott kedvére a Dráva mindkét partjának minden fia-lánya. Ott volt az okos-szép lány családja is. Anyja-apja meg a bátyok kaptak szépen útravalót a – most már – hercegnétől, s búcsút véve elindultak haza.

  A kilenc nővér meg ottmaradt. Egy se ment férjhez, pártában maradt mind. Szépséges húguk gondoskodott arról, hogy legyen tennivalójuk. Mind a kilenc Mius nevelője, vigyázója lett. Egész álló nap vele kellett foglalkozniuk. Lett is belőle olyan szép, egészséges, nagytermetű macska, hogy senki emberfiának, de egyetlen egérnek sem jutott eszébe gúnyt űzni belőle! Olyan úri bánásmódban részesült, hogy olyat még a Dráván túlról érkezők sem láttak-hallottak soha.

  Dravira ma is boldogan él hercegi családjával a Dráva partján. A kilenc nővér még mindig Miusról gondoskodik, az meg kedvére karmolássza őket, eszükbe juttatva azt az időt, amikor olyan mostohán bántak vele és gazdijával.

  „Dráva vize zúgja-bongja:

  Gonosz ne légy soha-soha!

  Úgy jársz, mint a kilenc nővér

  Macskát szolgálsz, amíg csak élsz!”

  Ha a Dráva vize nem zúgna olyan hangosan, talán hallani lehetne az én mesém folytatását, no, meg Mius elégedett nyávogását is.

ROSIVALL KINGA (Budapest)

Az állatok nyelvén

• Hogy fogom megvédeni a bajnoki címemet a pocsolya átugró versenyen? Ilyen gyulladt lábakkal rajthoz sem tudok állni – bánkódott egy zöld szárnyú szöcske.
• De anya, én sárkány akarok lenni, nem egy közönséges fürgegyík. Miért nem születhettem sárkánynak? – duzzogott egy ide-oda cikázó gyíkkölyök.
• Megmondtam neki, hogy szeretem, mégsem engem választott, hanem azt a vitézkedő hangyakatonát. Persze a szülei sem nézték jó szemmel a mi kapcsolatunkat – ciripelte barátjának elkeseredetten egy tücsök.

Kristóf fülében, iskolába menet, minden reggel ilyen és ehhez hasonló mondatok csengtek. Egészen zsongott tőle a feje. Kristóf különleges gyerek volt. A teremtő megajándékozta egy rendkívüli képességgel, így igazán különös élet jutott osztályrészéül: ismerte az állatok nyelvét, hallotta beszélgetésüket és megértette, hogy mit mondanak. A kivételes képesség óriási ajándék és egyben teher is volt.

Te mit szólnál, hogyha a játszótéren csúszdázás közben szanaszéjjel rohangáló hangyák kétségbeesett jajveszékelését hallanád, mert a csúszdáról leérkezve, éppen csak millimétereken múlt, hogy nem egy gondosan felépített hangyafészket bombáztál szét? Vagy, ha a kertedben üldögélve sárgarigók zsörtölődése ütné meg a füledet, vajon melyiküknek van joga elfoglalni a nyárfa legmagasabbik csúcsát? Vagy, ha a balatoni lubickolás közben fültanúja lennél egy ponty kiselőadásának, amint a horgászok kicselezésének fortélyait magyarázza ivadékainak?

Szóval, Kristóf úgy élt, játszott, tanult, sétált, evett és aludt, hogy mindezeket hallotta. Esténként nem ringató dalra aludt el, hanem arra, hogy denevérek vérszomjas vámpírtörténetekkel riogatják egymást, vagy, hogy a szomszéd kandúr igencsak hamiskás szerenáddal próbálja kiválasztott cicája szívét meghódítani.

Persze, a különleges adottságnak különleges hozadéka volt. Kristóf, ha a megjelenő pletykalapok mindegyikét aprólékosan végigolvasta volna, akkor sem lehetett volna tájékozottabb a városban, sőt a környező vidéken történtekkel kapcsolatban. A madarak mindent elcsiripeltek. A csicsergő fülemüléknek, a turbékoló galamboknak és visító vércséknek köszönhetően az összes létező hír haladéktalanul befutott hozzá. Így aztán hamar tudomást szerzett a közelében élő kettő-, négy-, hat-, nyolc- és százlábúak minden bújáról és bánatáról is. És igyekezett is nekik segíteni.

A kisvároska lakóinak többsége hallott már Kristóf istenadta képességéről, és sokszor segítségül hívták. Így tett Tódor bácsi is, aki a városka szélén lakott, és kertjében a veteményes mellett jutott hely a baromfiudvarnak is. Az elmúlt napokban azonban a szárnyasok sok bosszúságot okoztak az öregnek. Öt tyúk napok óta nem tojt egyetlen fia tojást sem. Tódor bácsi aggódott, hogy esetleg betegek. De nem voltak betegek. Egészen másról volt itt szó. Kristóf, amint belépett, érezte, parázs hangulat uralkodik a tyúkólban. Forradalom volt kitörőben. A tyúkok fellázadtak. Fellázadtak a basáskodó kakas ellen. VIII. Taréj folyton egrecíroztatta az öt tyúkot; nem kapirgálhattak ott és akkor, ahol ők akartak, állandóan megkukorékolta nekik, hogy mit csináljanak, hogyan szolgálják urasága kénye-kedvét. A tyúkoknál betelt a veder, ellenállókká lettek.

Miután Tódor bácsi Kristóf tanácsára a felkelő tyúkokat külön ketrecbe helyezte, távol a zsarnok kakastól, a tyúkok attól a naptól kezdve hálából kétszer annyi tojást tojtak, mint azelőtt.

Kristóf, jószívű, szeretetteljes gyermek lévén minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen a bajbajutott állatokon. Most épp a környékbeli négylábúakkal gyűlt meg a baja. Májas, Zabos, Arisztid és Pogácsa, a négy kóbor kutya viselkedése újabban eléggé különös formát öltött. Felforgatták a kukákat, éjszakánként olyan lármásan randalíroztak, hogy csendháborítás vádjával akár el is szállíthatták volna őket. Ezenfelül minden úgymond rendes kutyába belekötöttek. Az utca hangos volt szitkokat szóró csaholásuktól:

• Te, szalámizabáló!
• Kukaturkászó!
• Nicsak, a négy lábon járó habfürdő reklám!
• Mutyuli, vigyázz, ki ne dugd a mancsodat, ha lehűl az este!

Az ott lakókat egyre jobban zavarta a különös kvartett rendbontása. Kristóf elhatározta, utánajár a dolgoknak. Kiderítette, hogy a négy jó barát furcsa játékba kezdett. Azon versenyeztek, hogy ki a legdörzsöltebb közülük. Májas, a hájas kis tacskó, akinek a gondolatai nem a fejéből, hanem hastájékról indultak el, a kukák feldöntögetésében lelte örömét.  Azt hitte, nincs is ennél vagányabb cselekedet, no meg alkalomadtán jutott néhány jutalomfalat a szemetesből. Zabos, a mindig mérgesnek látszó bulldog, a beszólások kutyája volt, három barátján kívül mindenkit kritizált. Arisztid, az előkelő, ősi családból származó erdei kopó igencsak elütött jeles felmenőitől, egy lezüllött, kivénhedt rockerkutya lett belőle. Arisztid régen dobos volt egy jól menő bandában, mostanában azonban, jobb híján, konzervdobozokon ütötte a tam-tamot. Pogácsa, egy pulira hajazó kis keverék, a házi kedvencek felett zsarnokoskodott. Legyen szó akár kutyáról, akár macskáról. Kergette és ijesztgette őket. Elég viccesen festett, amint fogát csikorgatva loholt egy kuvasz után, hogy megrémítse.

Kristóf szeretett volna segíteni a megkergült kóbor ebeken. A környező utcák lakói ugyanis már nagyon paprikásak voltak. Ha így folytatják, sintérkézre kerülnek. Kristóf összebarátkozott hát a négy csirkefogóval és egyezséget ajánlott nekik. Illetve egy versenyt. Dörzsöltségi versenyt. Aki a versenyt megnyeri, azt nevezik ki a város legdörzsöltebb kutyájának, és vége a kukaborogatásnak, lármázásnak és a többiek háborgatásának. A négy jómadárnak tetszett az ötlet, belecsapták hát mancsukat a kisfiú kezébe.

A verseny első napján, egy kora tavaszi este, a hold már fent ragyogott az égen, Kristóf kihirdette az első feladatot. A kutyák feszült figyelemmel hallgatták. Aki a következő éjszaka elfogja a legzsémbesebb, legházsártosabb macskát, az nyeri az első versenyszámot.

Hajnalra a kutyák – nyelvük a földet súrolta a fáradtságtól – előállították az elfogott macskákat.

• Én mindennap 10 egeret fogok – miákolta Májas macskája.
• Én mindennap 20 egeret fogok – tromfolt rá Zabos macskája.
• Én mindennap 30 egeret fogok – nyávogta vérszomjasan Arisztid macskája, miközben kajánul megnyalta szája szélét.
• Én nem fogok egyet sem, mégis mindig én eszem a legtöbbet. Ezek itt csak hajkurásszák az egeret, a tányérjuk mégis üres. Én bezzeg mindig nagyon jól lakom, hála nekik – nyivákolta Pogácsa macskája, bajsza alatt egy gunyoros mosollyal.

Kristóf kihirdette az eredményt: az első fordulót Pogácsa nyerte. 

A következő feladat így szólt: járjanak túl a sintér eszén. A kutyák lelkesen csaholtak, egyre jobban tetszett nekik a móka.

• Én úgy megugattam a sintért, azt sem tudta, hogy melyik fára másszon – hencegett a nagy hasú tacskó.
• Én úgy megkergettem a sintért, hogy hazáig szaladt – ugatta büszkén Zabos.
• Én nemcsak megugattam, megkergettem, de meg is haraptam a sintért – dicsekedett Arisztid.
• Én nem csináltam semmi ilyesmit. Én együtt szalonnáztam a sintérrel. Akkora lakomát csaptunk, csakúgy tömködte belém a kolbászt, hurkát, pecsenyét vég nélkül. Még most is kettéáll a hasam tőle – sóhajtott álmoskásan Pogácsa.

Kristóf ezúttal is a pulinak szavazta a győzelmet, így Pogácsának már két csontja volt a versenyben.

Kristóf kihirdette az utolsó feladatot is: aki a leghangosabban tud ugatni, az nyeri a harmadik csontot.

• Én olyan hangosan ugattam, hogy a szomszéd néni reggel igencsak fáradtnak és dühösnek látszott – kérkedett Májas.
• Én olyan hangosan ugattam, hogy a szomszéd házban mindenki mérgelődött, amiért felébresztettem – morgott a bulldog.
• Én olyan hangosan ugattam, hogy az egész utca egy szemhunyásnyit sem aludt – büszkélkedett Arisztid.
• Én pedig úgy ugattam, hogy a fél várost megtáncoltattam. Igaz, aludni nem sokat aludtak, de óriási buli volt – vakkantott Pogácsa. Arisztid, a hajdani rock sztár féltékenyen sandított Pogácsára.

Pogácsa egyöntetű győzelmet aratott a versenyen. Ő lett a dörzsöltek dörzsöltje. Májas, Zabos és Arisztid gratulációképp vállon, azaz háton veregette Pogácsát.

• Én is gratulálok! – nyújtotta kezét Kristóf Pogácsának, aki örömteli csaholás közepette viszonzásképp végignyalintotta Kristóf arcát. – Mostantól te vagy a főnök! Egészen jövő tavaszig, akkor majd újra megrendezzük a versenyt. Addig is legyen gondod erre a három jómadárra! Tartsd kordában őket és rosszat ne halljak felőletek! – intett búcsút Kristóf.
• Vauh-vauh – ugatott lelkesen a négy kóbor kutya, ami ebben a hanglejtésben azt jelentette: rendben, rendben!

Hazafelé Kristóf fejében már egy következő rászorult állat gondja járt.  A madarak ugyanis azt csiripelték, hogy megérkezett az első kelepelő gólyamadár, de sehol sem találja a fészkét…..

vitéz ORSZÁG GYÖRGY (Budapest)

Mese a bölcs egérpapáról

(Csiky Luca unokámnak)

Volt egy falu, a főváros közelében. Itt élt János és Sári. Együtt jártak óvodába, majd iskolába is. Az általános iskola elvégzése után mindketten szakmát tanultak. Jani lakatos, Saci cukrász lett. Jánost behívták katonának, majd nem sokkal a leszerelés előtt újra találkoztak és egymásba habarodtak. Akkora lett a szerelem, hogy őszre kitűzték a lakodalmat. Az esküvő után odaköltözött Jani ifjú felesége és idős, özvegy anyósa kicsiny házába.

 Eltervezték, hogy a közös telekre házat építenek és a tervet tett is követte. Hamarosan kinőtt a földből a majdani ház alapja. Szépen gyarapodtak, hisz mindketten jól kerestek. Nagyon jól mutatott a fiatal pár. Mikor hazafelé jöttek a vasárnapi szentmiséről, még az örökké zsémbes Rozi néni is elégedetten bólogatott. A nagy szerelemnek meglett a gyümölcse. A gólya nem egy, hanem egyből két csöppséget hozott a csőrében. Letéve őket fáradtan csapkodta szárnya alá a friss levegőt. Sári kimaradt a munkahelyéről, a gyerkőcöket nevelte. A gyerekek és a ház fala is szépen növögetett.

 Jani a vasútnál dolgozott. Egy nap aztán nagy baj történt. Egy tolatómozdony maga alá gyűrte Janit. Térdtől lefelé amputálni kellett a bal lábát. Mikor hazaengedték a kórházból, összeült a család a konyhaasztal körül. Meghányták- vetették a történteket. Eldöntötték, hogy az építkezés egyelőre leáll.  A kicsik már elérték az óvodáskort, így Sári visszamehetett a pékségbe cukrásznak. Mikor reggel elment az asszony a gyerekekkel, János a mankóval újra járni tanult. Hajtotta az akarat, melynek meg is lett az eredménye. Hamarosan elég jól elboldogult a mankókkal. Szégyellte a tehetetlenségét. Egy nap aztán fölszállt a vonatra és felutazott a fővárosba. Munkát keresett, hisz nem mondott le az új házról. A közeli piacon álldogált és felajánlotta  segítségét a falujabeli árusoknak. A megmaradt portékákból juttattak neki. Soha nem tért haza madárlátta gyümölcs, tej, vagy zöldség nélkül. Az árusok hamar megszerették a szorgalmas férfit. Kora reggeltől délig meg sem állt. A déli harangszónál pihent meg egy imára, majd leült a ládákból összerakott  asztalhoz falatozni. Anyósa a kilátástalan helyzetet nehezen viselte. Nagy volt a szeretet, de érezte, hogy csak úgy tud segíteni a családon, ha az idősek otthonába kér bebocsáttatást. Mivel nővére lánya ott dolgozott, sikerült a terve. Vasárnap délutánonként jött hozzá a család látogatni. A szobatársainak azt mondta; csak addig marad az otthonban, míg elkészül az új ház. Szerény nyugdíjából mindig csúsztatott egy kis pénzt az unokáknak.

Julcsi és Janika elhatározták, nem költik el a pénzt, hogy karácsonykor új imakönyvvel tudják meglepni édesanyjukat. A kegyszerárus Irma nénihez vitték a kapott pénzt megőrzésre. Advent elején félrehívta őket Irma néni és egy becsomagolt imakönyvet adott nekik. Ajándék könyvjelzőt is adott, amelyre ráírták kriksz-kraksz betűkkel, hogy: Édesanyánknak.

Hazaérve elégedetten rejtették el az ajándékot a kamra sarkába. Igen ám, de az arra csatangoló egérgyerekek rátaláltak és megrágták az imakönyvet. Nagyapjuk, a

bölcs egérpapa este meglátta unokái bajsza tövében az imádságos könyv darabjait. Számon kérte a tettüket s ők félve mesélték el a csínytevésüket.

Nem hiába nevezték Alfrédnak egérpapát, könyvtárban nevelkedett, ahol megismerhette a szegénységet, de olvasni és számolni viszont megtanulhatott. Ezért lett Alfréd, a híres Nobel után. Vakargatta, vakargatta a fejét, addig, amíg elő nem jött fejéből a megoldás.

Gazdagéknál, akiknek nemcsak a nevük volt gazdag, élt társbérletben az egércsalád. Itt nagyon jól megvoltak a mi egereink. A macska még véletlenül sem jöhetett be a majd égig érő kerítésen. Ha valamelyikük mégis átmerészkedne, a birtokon lévő kutyák tépnék szét.

A békétlenség állandó vendég volt e családnál, hiába voltak pénz bővében. Egymás elől is dugdosták, és volt  amiről később meg is feledkeztek. Alfréd, az egérpapa ebből a pénzből hajtogatott össze amennyit csak tudott, majd vitte át és a megrágott imakönyv lapjai közé rejtette. Sári a karácsonyi nagytakarítást végezte, amikor megtalálta a megrágott imádságos könyvet. A könyvjelzőn lévő írást megfejtve megérteni vélte, hogy mi történt. Keresztet vetett és megköszönte az égieknek, majd a pénzből új imakönyvet vásárolt. Irma néni igen csodálkozott a vásárlás tényén.

Az egerek felbuzdulva hordták a rejtekhelyre a gazdagék által dugdosott pénzt. Sári asszony esténként imádsággal köszönte meg a Teremtőnek a rejtekhelyre tett folyamatos segítséget, mit sem sejtve az egerekről. János a megüresedett piactakarító feladatot megkapva egyre többet keresett. Az építkezés folytatódhatott. A  nagyanyót is egyre többször hozták haza az otthonból. Eljött a szenteste,  a család éjféli misére indult. Megkérték a nagymamát, hogy távollétükben pucolja meg a húslevesbe kívánkozó zöldségeket. 

 Óvatosan lépkedtek haza a templomból, nehogy megzavarják mások ünnepét. A gyerekek kíváncsian lestek be a kivilágított ablakokon, jött-e már a Jézuska. Édesanya halkan a „Pásztorok, pásztorok” dalt dúdolta, Édesapa csendesen emelgette a mankóját. Gazdagék elé érve nagy volt a csetepaté. Szinte még hallani lehetett az angyalok szárnyainak suhogását, és máris összevesztek az ajándékokon. Hazaérve „mindenhol jó, de legjobb otthon” - gondolattal léptek be az ajtón. Nagyanyó éppen akkor fejezte be a zöldségpucolást.

–   Lányom, az aprítást rád bízom – szólt a háziasszonyhoz.

 –  Köszönöm, hogy meg tetszett pucolni, majd én összevágom – felelte.

  Az összevágott zöldséget félve csúsztatta bele a készülő ünnepi levesbe, nehogy a sárga buborékok táncát megzavarja. Apa még kint maradt. Megkerülte, megsimogatta az épülő ház falát. Ahogy édesapa belépett, a tűzhelynél melegíteni kezdte a kezét. A háziasszony rendelkezett:

 – Egy-kettő! Mindenki mosson kezet, fésülködjön meg, aztán meglátjuk, megérdemeljük-e, hogy benézzen hozzánk a Jézuska.

Az ajtót becsukta és gyorsan a fa alá tette az ajándékokat és utánuk ment. A gyerekek készültek el a leghamarabb, de nem mertek kimenni a konyhába.

     – Édesapa, gyújtsd meg a csillagszórót, ez a te dolgod!  – majd kivonult a család.

A gyerekeket előre engedték, majd nagyanyó és édesanya következett. A csillagszóró fénye a szemükből ragyogott vissza. A gyerekek tátott szájjal hol a fára, hol az

ablakra néztek. Vajon hol jött be a Jézuska, töprengtek Édesanya sorba állította kis

csapatát, s elkezdte énekelni a „Mennyből az angyalt”.  A gyerekek már alig várták, hogy véget érjen a karácsonyi ének. Julcsi beosont a kamrába és előhúzta a rejtekhelyről az imakönyvet, majd Jani takarásában a karácsonyfa alá tette. .

Megkezdődött az ajándékok keresése. Anya kiváncsian nézte szerettei arcát, amikor meglelik az ajándékokat. Édesapa szerszámos készletet kapott, Elégedetten  bólogatva markolászta az egyik fogó nyelét. Nagyanyó a piciny rádiót úgy szorította magához, mintha valaki el akarta volna venni. Régóta vágyott rá, hogy az otthonban ne zavarjon senkit. A lecsüngő fülhallgatót a fülébe tette, majd a lányához lépett.

 - Köszönöm szépen az ajándékot. Légy szíves bekapcsolni! – majd félrevonult.

Fogytak, fogytak az ajándékok. Lassan már egymaga állt a fa a szánkó társaságában.

–    Anyu, nézd csak! – ott még van valami a fa alatt, csak mi nem érjük el lódított Jankó.

–  Hát mi lehet az? – kérdezte édesanya –, majd a gyerekek kíváncsi pillantásai mellett kibontotta a kis csomagot. Keresztet vetett, majd ennyit mondott:

–   Köszönöm Uram! A régit már úgy is rongyosra imádkoztam.

Julcsi halkan a testvére fülébe súgta: Janikám, nagyon jó ajándékot kapni, de

adni  még jobb – s megsimogatta testvére buksiját.

Édesanya megvágta a bejglit. Nem kellett kínálni, fogyott rendesen. A gyermekei-

nek már csak félórányi játék volt engedélyezve. Jankó egymásra rakta  az új építőkockáit és nézegette a frissen kapott mesekönyveit. Julcsi az új babákkal játszott. Édesanya a tűzhely mellett ülve az imakönyvét lapozgatta. A faliórára nézett, majd: „Sipirc az ágyba”! - jelszóval eltette másnapra a gyermekeit. Homlokukra keresztet rajzolt, lekapcsolta a szoba világítását, majd az ajtót nyitva hagyva kijött.

A karácsonyfa fényei bevilágították a konyhát. A szoba felől a gyerekek szuszogása

 hallatszott. Nagyanyó füléből kilógott a rádió zsinórja. Férje elégedetten dörmögött álmában. Az asztali rádióhoz lépett, és nagyon halkra bekapcsolta. Az adásban éppen akkor csendült fel a Szentséges éj, mindenek álma mély…

Az ablakhoz lépve elhúzta a függönyt. Szalvétányi hópelyhek ereszkedtek le az

égből. A szánkó elégedetten nézte a hópelyhek játszadozását.

 Az asszony a karosszéket a sparhelthez húzva leült, imakönyvét a kezében fogva a fenyőfa irányába nézett. Egyre hosszabb időre csukta le a szemét. Egyszer csak sok egérkét látott önfeledten futkározni a fa körül. A közelben egy öreg egér állt, botjára támaszkodva, arcán mosoly, szemében a meghatottság könnyei. Édesanya felnézett. Látva az egereket, visszaaludt és olyan mosoly ült az arcára, amely csak az édesanyáknak adatott.

BUGÁR GYÖRGY (Nagyudvarnok, Szlovákia)

A macska és a kiskutya

Hol volt hol nem volt, volt egy ház. Ebben a házban élt egy idős pár akiknek volt egy macskájuk. Csámpás,akit az idős asszony nevezett el így még régen, egy öreg, lusta és kövér macska volt, aki kénye-kedve szerint cselekedhetett a házban. Ha akart valamit, csak dorombolnia kellett és máris megkapta, amire vágyott. Ő volt a ház ura. Csak akkor volt bajban, mikor kiment a házból, mert akkor a kóbor kutyák mindig megkergették. De nagyon régen nem volt már kint, mivel öreg és kövér volt, nem tudott volna elfutni a kutyák elől,így inkább a biztonságos házban maradt.
Egyik nap történt, hogy az idős úr egy dobozzal állított haza. Mikor a felesége megkérdezte, mi van benne, az csak ennyit felelt:
- A szomszédtól kaptam, mondta, hogy neki van még öt másik. Egy hete születtek.
Azzal szétnyitotta a dobozt és abból egy kiskutya figyelt ki.
- Mindig is akartam egy kutyát - mondta az öregember.
- Rendben, de ha bántani fogja Csámpást, akkor nem maradhat.
- Nem fogja, úgy lesz nevelve. Meglásd, jó barátok lesznek majd.
Csámpás a kanapén ülve figyelte az eseményeket, és nem örült az új lakónak.
Teltek múltak a napok és Csámpást egyre jobban zavarta az új családtag. Nem állt szóba vele, rá se nézett, de mégis folyton csak az járt az eszében,hogyan szabadulhatna meg tőle, hogy újra ő kapja a legtöbb figyelmet.
Egyik nap mikor sem az öregúr, sem a felesége nem volt otthon,Csámpás,aki a kanapén feküd, így szólt a kiskutyához, kinek Töpszli lett a neve.
- Tudod - e, hogy ki vagyok én?
Töpszli csak nézett rá és  csóválta a farkát. Nem szólt semmit.
- Én vagyok a ház királya! - mondta Csámpás. - Ha nem tetszik, akkor nyugodtan elmehetsz innen.
Töpszli felállt kihúzta magát és ezt válaszolta:
- Ha te vagy ennek a háznak a királya,akkor én leszek a király lovagja.
Ezen a kijelentésen Csámpás nagyon meglepődött.
- Hogy mondtad? - kérdezte.
- Én leszek a te lovagod felség, én foglak védelmezni.
- Miért akarnál megvédeni te engem?
- Mert a lovagnak kötelessége megvédeni a királyát, s mert mind a ketten itt lakunk a házban, és örömet szerzünk a gazdáinknak.
- De ezt akkor sem értem. Te kutya vagy, én pedig egy macska. A kutyák és a mcskák nem szeretik egymást.
- Engem ez nem érdekel, én kedvellek téged.
- Kedvelsz? Hisz nem csináltam semmi jót neked. Semmibe vettelek, nem törődtem veled.
- Az lehet de én akkor is kedvellek. A szívem azt súgja, hogy mi ketten akár még barátok is lehetünk.
- Barátok? Egy macska és egy kutya?
- Igen, a barátság olyan dolog,amelyben nem számít, ki kicsoda. Lehet barát egy kutya és egy macska, egy egér és egy macska, egy mókus és egy kutya. Nem számít honnan jöttünk, kik az őseink, vagy mit gondolnak mások. Az a fontos, hogy mi mit érzünk.
- De te akkor is egy kutya vagy.
- Ez nem számít. Ha adsz egy esélyt, hogy bebizonyítsam azt,hogy lehetünk barátok akkor én megmutatom neked, hogy bárki és bármi között kialakulhat barátság.
- Furcsa egy jószág vagy te. Még soha senkitől se hallottam ilyet. Felkeltetted a kíváncsiságomat. Beleegyezem, próbáljunk meg barátok lenni.
- Akkor játszunk?
- Játszhatunk. Mit szeretnél?
- Labdázzunk! Labdázzunk!
- De én nem akarok a labda után futni.
- Az nem baj, akkor majd én elfutok érte, neked csak annyi lesz a dolgod, hogy lelököd a labdát a kanapéról, az elgurul, én meg visszahozom.
- Legyen.
Elkezdték a játékot, és ez a játék segített elmélyíteni a kapcsolatukat. Csámpásnak is tetszett az, hogy békésen heverészhet, és csak annyi a dolga, hogy néha ellöki a labdát amit visszahoznak neki. Töpszlinek is tetszett ez a játék, hiszen volt valaki, aki játszott vele. Mikor a házaspár hazajött, örömmel látták, hogy  két kedvencük milyen jóban van,s milyen boldogan játszanak.
- Látod,drágám - mondta az öregember, - megmontam, hogy jóban lesznek.
Attól a naptól kezdve Csámpás és Töpszli sokszor játszottak, és remekül érezték magukat. Megismerték a másikat, és már Csámpást sem érdekelte, hogy Töpszli egy kutya, vagy, hogy esetleg veszélyt jelent az ő helyzetére a házban. Most már csak azzal törődött, hogy minél több időt tölthessen új barátjával.

SEBŐK MIHÁLY (Szentkeresztbánya / Erdély / Románia)

Mita kútja

Ez a történet azokban a réges-régi időkben született, amikor még a hegyeket mindenütt hatalmas erdők borították. Nem rondították őket kopár foltok, lejtőjükről bővizű, üde patakok rohantak alá a völgyekbe. Ezekben, az időkben napokat, de akár heteket is lehetett bolyongani a sűrű rengetegben anélkül, hogy vége szakadt volna. Ez volt a boldog, szinte érintetlen korszak, amikor még az emberek tisztelték a természetet. Abban az időben, amikor a csodák maguktól értetődőek voltak, minden patak, hűsvizű forrás, és susogó erdő, saját tündérekkel rendelkezett, akik „Lűdérceket” üldöztek, de az embereken segítettek.  Mita az erdőket járta, ha éppen nem szántott vetett, vagy katonáskodott, és az ideje megengedte. Késztetést érzett, hogy céllal vagy cél nélkül rója a kijelöletlen, csak általa ismert erdei utakat, hogy beleolvadjon az erdő titokzatos világába. Nem ölt vadakat, nem bántotta az erdőt, néha gombát szedett, málnát, erdei epret, és feketére érett szedret. Vadat leset, madarat, érdekelték viselt dolgaik, jól esett hallgatni ezerdallamú vidám éneküket. Sokszor csak hallgatta az erdő neszezéseit, és minden hangot a helyére rakott.

- Dédnagyapádnak, akit Mitának hívtak, mint téged, egy kútja volt fenn a Hargitán.- mesélte olykor az apja.

- Azt beszélték az öregek, hogy az egy varázserejű kút volt, mert egy tündér őrizte, de az nem jelent meg bárkinek. Ritka jóízű vize volt annak a kútnak és bő forrása, soha el nem apadó!

Amikor ezeket mondta az apja még azt is megjegyezte, hogy majd egyszer, alkalomadtán, amikor ráveszik magukat, meg kell keresniük azt a kutat, ha valahol nyomára akadnának az Oltárkő környékén.

A terv maradt, nem haladt, csak terv maradt. Apja meghalt anélkül, hogy látta volna Mita nagyapjának bővizű kútját. 

Most azt a kutat keresi ő, a legifjabb Mita, és nem kételkedik abban, hogy megtalálja.

Dolgát nehezítette, hogy hiteles pontossággal nem lehetett behatárolni a kút helyét, hiszen több esztendő telt el száznál, és azóta, elnyelte már az erdő. De nem csak a kutat, hanem dédnagyapja tanyáját is, istállóstul együtt. Annyit biztonsággal tudott, hogy köves sziklás helyen kell keresni. De hány ilyen hely lehet a Hargitán? Több száz vagy több ezer!

  - Falatoznom, és pihennem kéne!- éppen ezek a gondolatok jártak fejében, miközben azon igyekezett, hogy áthatoljon egy sűrű, buja aljnövényzetű erdőn, ahol soha ezelőtt még nem járt. Csak onnan tudta, hogy a sziklák felé halad, mert távolról sikerült megpillantania a fenyőóriások koronái közötti aprócska résen átszökő napsugarak botlását az andezit szikla falán. Amikor sikerült közelebb érnie, szíve nagyot dobbant örömében. Érezte, hogy amit keresett azt megtalálta.

Egy tisztást látott, nem túl nagy, szabályos, ovális alakú tisztást, a tisztáson pedig derékig érő, dús nedvesség kedvelő fű sarjadzott, mert ott mindenütt nagy volt a talaj nedvességtartalma. Szemben vele, megmutatta magát egy függőleges oltár alakú, simafalú szikla. Mintha óriás művészek keze munkáját viselte volna magán. Gondos szemlélődéssel és kellő fantáziával még a szentek domborműveinek körvonalait is fel lehetett ismerni. Bárki is alkotta ezt a csodát, egzotikus formájával nagy hatást volt képes gyakorolni az emberi lélekre. Érezni lehetett a hely misztikumát, és a túlvilági energiák áramlását. 

- Oltárkő!- mondta Mita mély áhítattal, és nem bírta levenni szemét az ismeretlen hatalom nagy művéről.

- Oltárkő, Mita, Oltárkő!- szólalt meg egy gyönge, öreges, sipító hang közvetlenül a szikla közeléből.

- Miért tartott száztíz esztendeig, amíg ideértél? - Leplezetlen szemrehányás volt a titokzatos hangban. Mita meglepetten nézett körül.

- Ki az, ki szólít, ki az, aki nevemet ismeri?

- Én, Mita kútjának tündére! Én, aki már száztíz éve várok rád!

Ahogy közelebb került Mita a hang forrásához, csodálkozva tapasztalta, hogy egy különös aprócska lény emelkedett fel mellének magasságába, és olyan jobbra-balra libbenő mozgást végzett, mint egy szárnyak nélküli szitakötő.

A tündérnek pindurka, körte alakú kopasz feje volt különös ferdén álló mandulavágású szemekkel, beesett ránctalan arcokkal és olyan hosszú, selymes, ezüstös szakállal, amelynek a vége még a földet érte.

Mita nem ijedt meg, inkább álmélkodott.  Egyik kezével borostás állát simogatta és azon töprengett, hogy egy ilyen elaggott teremtmény, hogyan repülhet ennyi könnyedséggel.

- Már rég annak az ideje, hogy készülődünk, de most értünk rá, te öreg tündér.

- Azért nem vagyok olyan öreg, csupán kétezer éves!- tiltakozott sértődékenyen a tündér.

- Elfelejtetted, hogy mi nem élünk többszáz évet!- érvelt Mita. - Hogyan jöhettem volna el hozzád száztíz évvel ezelőtt?

- Na, jó! Csakhogy itt vagy végre!- enyhült meg a tündér.

- Gyere ide hozzám, itt a kőszikla alatt van egy kényelmes lapos kő, éppen arra való, hogy ráülj, megpihenj, és elfogyaszd az elemózsiádat. Messziről jössz, biztosan elfáradtál, és „megehültél” az úton. Vizet sajnos nem adhatok, mert a kutatokat visszakövetelte magának a természet.

Miközben Mita falatozott, a tündér elmesélte a kút történetét:.

Emberemlékezet óta őrzöm ezt a kutat Ittak már ennek a vizéből a hunok nagy nemzettségei, a ti őseitek, sőt maga Attila királyotok, de a római légiósok is. Aztán hosszabb-rövidebb ideig feledésbe merült, azért, hogy újra felfedezzék, és az emberiség javát szolgálja. A ti őseitek idejében élte virágkorát, ekkor kapta a nevét is: Mita kútja! Ennél jobb vizű kút nem volt az egész világon! Aki egyszer ivott belőle, soha nem felejtette el finom izét, üdítő hatását. 

- Mégis, miért feledkeztek meg róla, hiszen mindenki a jót keresi!

- Mert mozgalmas volt a történelem! Népcsoportok jöttek- mentek a Kárpát-medencében, majd visszatértek, egymást kergették, vagy a természet szigora kényszeríthette vándorlásra őket. Minden népességcsere után feledésbe merült.

- És te miért lettél ilyen öreg?- változtatott Mita a beszéd folyásán. - Én úgy tudom a tündérek kortalanok, örök életűek, és termetüket nem roppantja meg az idő.

- Ez így van. - felelte szomorúan a tündér. - De csak abban az esetben, ha hivatását eredményesen végzi, ha hasznára van az embereknek, állatoknak, és az ég madarainak. Ha bármilyen okból munkánk eredménytelenné válik, ha elhagynak, ha elhanyagolnak az emberek, az idő akkor a tündéreknél megfordul, és megkezdődik az öregedés. Ezért lettem én ilyen szánalmasan agg.

Mita tenyerébe fogta állát, és mélyen elgondolkodott azon, hogy milyen jól jönne ez a folyamat az embereknél is, legalább a mihaszna, csűd emberektől hamar megszabadulna a világ.

- És ha mondjuk, én újra ásnám a kutat, te öreg tündér, akkor az neked jót tenne?

- Kétségtelenül, időm újra kedvező irányt venne, de saját magatoknak, embereknek is javatokra válna!

- Messze esik minden emberi településtől!- legyintett Mita. - Csak úgy érné meg, ha valaki ide tanyát építene, mint az én dédapám.

A tündérnek elborult a tekintete, és sovány arcocskájára nagy szomorúság ült ki.

- Sajnos igazad van, de, akkor is megérné újra ásni a kutat!- próbálta kétségbeesett igyekezettel meggyőzni a legényt. - Ha nem is az embereknek, de az ég madarainak, az erdő vadjainak biztosan megérné, én mondom neked!

Sokáig hallgattak ott, az Oltárkő alatt, amelyet nem lehet tudni miféle szorgalmas, óriás kezek építettek, gazdag fantáziával. A tündér kijelentése célba talaált.

- Öreg tündér!- szólalt meg végre Mita, az erdőjáró. - Én hazamegyek, szerszámokat hozok, mert szerszám nélkül nem lehet kutat ásni. A szerszám olyan az embernek, mint nektek a varázsvessző. Holnap, ez időtájban megjövök, és kiásom a kutat ahol te pontosan megjelölted. Azután minden tavasszal kaszáló és legelőtakarítás idején eljövök, kitakarítom, hogy vize ízletes maradjon egész évben. Kérlek, ne kételkedj bennem, mert amit megígértem, azt meg is teszem! Ezt székely becsületnek nevezik. Nálunk felé a legszegényebb embernek is kell, hogy legyen belőle.

- Tudom, pillanatot sem kételkedem benned!- derült fel a tündér arca. - Te sem fogod megbánni, mert jótett helyébe jót várj!

Az öreg tündér eltűnt, mint egy jelenés, többet soha nem látta azután a legény. 

                                                               ***

Mita ígérete szerint visszatért, gyorsan és céltudatosan dolgozott a vadon közepén. Először lekaszálta a nagyra nőtt füvet ott, ahol ásnia kellett és a környékét. Azután ásni kezdett pontosan ott, ahol a tündér kijelölte a kút helyét. Nemsokára kiderült, hogy jól kezdett, mert rendre megtalálta az egymásra rakott építmények maradványait. Mesteri munkával kifaragott szabályos formájú kövek kerültek a felszínre, amiket gondosan félrerakott. Amikor annyi földet kidobott, hogy már a feje teteje sem látszott ki és tapasztalta, hogy buzogni kezd a víz a gödör alján, késedelem nélkül rakni kezdte vissza az igényes munkával kifaragott többszáz éves köveket. Egy levágott mogyorófa pálca síkba való forgatásával ellenőrizte, hogy szabályos köralakja legyen, úgy ahogy apjától tanulta a kútrakás mesterségét.

Pontosan dolgozott fáradhatatlan igyekezettel. Három napra rá elkészült vele. Akkor újra kitakarította, hogy tiszta legyen. Evett, majd nyugovóra tért az Oltárkő alatt. Reggelre, amikor az első napsugarak átszúrták a fenyők lombsátorát, a kővel kirakott kút medencéje megtelt kristálytiszta forrásvízzel, de olyan tisztával, hogy mélyen lent a fenekén még a kavicsszemeket is meg lehetett számolni. A fenyőfakéregből kialakított csorgóból bőven folyt a kis vízér - talán az ókorban faragott - kővályúba, hogy az állatok is ihassanak. Mita, markát a vízsugár alá tartotta és megkóstolta immár az ő kútjának a vizét. Valóban csodálatos volt a víz illata, lágy íze, kellemes hűvössége. Ilyen éltető elemet a Földre, csak az Isten hatalma teremthetett – gondolta Mita, és hatalmasat sóhajtott.

Majd összekötözte szerszámait vállára vette, és elégedetten indult haza. Azután minden év tavaszán, legelő és kaszáló tisztításának idején elment Mita kútjához, és kitakarította azt. Közben összegereblyézte a kiszáradt füvet, kivágta a kút körüli vadonc csemetéket. A végén már minden évben úgy várta az eseményt, mint egy szent ünnepet. Egyre nehezebb szívvel vált meg Mita kútjától, mivel mindig az volt az érzése, hogy neki ez az igazi otthona. A tündérre is gyakran gondolt, látni szerette volna, elbeszélgetni vele a világ titkairól, de nem volt alkalma rá.

        *****

    Történt évek múltán, hogy hatalmas szárazság szakadt a vidékre. Hosszú időn keresztül nem volt eső, sorra száradtak ki a bővizű sebes patakok. Forrón, egyszerre lángra lobbanva kelt a Nap, és gyilkos sugaraival felperzselte a világot, majd szintén vörös izzással nyugodott le. Az emberek esőkérő tudattal keltek és feküdtek, de sajnos csalódniuk kellett hosszú időn keresztül, nap mint nap. A végén belefásultak és megkeseredett dac költözött lelkükbe. Nyár közepén megsültek és lehulltak a fák levelei, kiégtek a legelők, sorra gyúltak ki az erdők az emberfullasztó hőségtől. Rozsdás vörösé vagy fekete üszkössé vált a határ, és veszélybe került minden élet. Az állatok nem ehettek, nem ihattak kedvükre, ezért nagyon lesoványodtak, majd elhullottak.

Összegyűltek ekkor a falu emberei, és tanakodni kezdtek, hogy mitévők legyenek? Ha helyben maradnak, étlen-szomjan halnak meg állataikkal együtt! Ha elmennek idegenbe, ismeretlenbe, bizonytalanba, elveszítik szülőföldjüket, és ahova mennek ott idegenek, lesznek, kitaszítottak, megalázottak, másoknak szolgái. De akármennyire is bizonytalan és megalázó, nagyobb a remény a túléléshez, mint itthon.

Egyszercsak Mita emelkedett szólásra, pedig kevés beszédű ember hírébe állott. Inkább érzett vagy cselekedett, de beszélni ritkán beszélt.  Amit azonban most elmondott, az megfontoltságról és okos ember gondolkodásáról vallott.

 - Atyám fiai, várjatok még egy napot. Én kérlek titeket, erdőjáró Mita. Mindenki ismer engem és tudjátok, hogy balgaságot nem mondok. Ha három hónapot eltöltöttetek ebben a szörnyű melegben, még kibírtok egy napot! 

- Halljunk szót, halljunk szót!- kiáltották az emberek. 

- Én tudok egy soha el nem apadó forrású, bővizű kutat, kristálytiszta finom vízzel. Ismerek egy soha el nem száradó, gyorsan sarjadó füvű tisztást. Most azonnal elmegyek oda, hogy megbizonyosodjam, meg vannak e még ezek a csodálatos dolgok. Ha mindent rendben találok, meggyújtok egy hírtüzet ott azon a kopasz hegycsúcson, amit Ördög hegyének nevezünk. Amikor meglátjátok a máglya füstjét, holnap reggel induljatok el annak a hegynek az irányába, mert ott várlak én, és olyan helyre vezetlek, ahol lesz víz és élés mindannyiunk számára úgy, mint állataink számára. Ellenben holnap, az első reggeli órákban, ha nem látnátok meg füstjelzésemet, induljatok idegen országba, a bizonytalanságba, megvetett szolgáknak!

Az emberek eltűnődtek ezen a beszéden és szívükbe beköltözött a remény, mert tudták, hogy az ember, aki szólt, erdőjáró híres családból származik, és ismeri az erdő, a hegyek titkát.

Mert ekkora beszédet még nem hallottak tőle, megértették, hogy a próféta szól a szájából.

- Menj, Mita fia Mita!- döntöttek egyhangúlag. – Menj, keresd meg azt a helyet, győződjél meg, hogy minden úgy van-e ahogy állítod. Mi holnap reggel az első reggeli órákban várjuk jelzésedet. Az Isten áldjon meg téged feltett szándékodban!

Mita azonnal elindult a szárazságtól elalélt rengetegen át, száraz patakmedrekben, a sziklás Hargita oldalán, és egyre közelebb ért a célhoz. Éjszaka is vándorolt, mert nem volt veszíteni való ideje. Világított neki a Hold, és a csillagok sápadt fénye. Amikor megérkezett Mita kútjához, már hasadt a hajnal. A kőmedencében kristálytiszta víz csillogott. Olyan bőven folyt a fenyőfakéreg csorgóból a vályúba, mintha csak az imént eset volna az eső. Körül a tisztáson harmatcseppek gyöngyében úszott a dús fű.

Egy csöppnyi kisfiú üldögélt a kút káváján és mosolyogva intett feléje.

- Menj gyorsan az Őrdög hegyére, gyújtsd meg a hírtüzet, hogy az emberek elindulhassanak!

- Ki vagy te?- kérdezte Mita. - Én egy öreg tündért hagytam itt!

- Én vagyok az a tündér! Nem emlékszel mit mondtam neked a mi időnkről, amely két irányt is felvehet? És azt is mondtam: Jótett helyébe, jót várj!

Amikor a faluban meglátták a jelzést, örömrivalgásba törtek ki az emberek. Elindult szekerekkel a falu apraja-nagyja. Csordákban hajtották állataikat, és lelkükbe újra visszatért a bizalom. Ahogy rendre érkeztek a faráfos szekerek, mindenki a kúthoz rohant inni és felüdülni.

- Bizony, áldott egy kút ez a Mita kútja!- hálálkodtak mindannyian.

Hajtották az állatokat, azok is teleitták magukat, majd legelni kezdtek a dús füvű tisztáson. A kút nem apadt ki bármennyien is ittak belőle, a fű nem fogyott le, pedig az állatok szorosan egymás mellett legeltek, hogy elférjenek. Amit lelegeltek estig, visszanőtt reggelre. A gyerekek boldogan visongtak, a lányok énekeltek, a férfiak hangosan nevettek. Amikor mindenki ivott és beteltek örömmel, térdet hajtottak a kőoltár előtt és hálát adtak a Jóistennek gondviseléséért. Csak Mitával nem törődött senki, de ő nem is bánta, hallgatott és érzelmek kavarogtak benne. Szíve csordultig telt örömmel, de magába temette. Titkon esküt tett a „Fentvalónak”, ha majd vége lesz az aszálynak, ide, erre a szent helyre tanyát épít, hogy ne maradjon kihasználatlanul Istennek ez a drága ajándéka, Mita kútja, soha többé!

NAGY KÁROLY (Pákozd)

KISGYERMEK MONOLÓGJA
Prózavers


Ha kigyúlnak a csillagok,
ugye akkor már este van anya?
Ha tündérmeséket várom,
ahhoz a szemem be kell, hogy csukjam.

Ugye velem maradsz anya?
Kérlek reggelig fogjad a kezem!
Ugye velünk lesz az angyal?
Én már ezt nagyon jól elképzelem.

Együtt leszünk majd a mesék,
csodálatos nagy birodalmában.
Majd elképzelek egy mesét,
melyben veled leszek boldogságban.

Hol a tündérek közt játszunk,
majd egy nagyon igaz valóságot .
De hosszú lesz ám az utunk ,
míg bejárjuk a tündérországot .

Mire eljön majd a reggel,
tele leszünk sok szép emlékkel.
Téged csókollak elsőnek,
drága édesanyám,-úgy szeretlek.

Forgó Vanda ( Kunhegyes)

Csimpi

Csimpi gorillakölyök volt. Afrikában élt a hegyekben. A szőre hosszú és fényes volt, az orra pedig csillogó fekete. Hosszú karjai a térdéig értek, és négy lábon, az ökleire támaszkodva járt. Tudott a hátsó lábain állni, mint az ember, de ezt csak ritkán tette. Egy csapat gorillával élt együtt, a papája volt a vezérük. Csimpi Apinak nevezte, de a többiek Nagyfőnöknek hívták.

Api egészen máshogy nézett ki, mint Csimpi, és nem csak azért, mert nagyobb és idősebb volt. A bundájába rengeteg ősz szőrszál vegyült, ettől a hátán a szőr ezüstösen ragyogott. Csimpi csapata néha-néha találkozgatott más gorillákkal is. A vezéreknek ugyanolyan ezüstös háta volt, mint Csimpi papájának.

Sokat töprengett rajta, miért is van így. Amikor Csimpi kicsi volt, még az anyukájával élt, Anyussal, de ahogy egyre nagyobb lett, már egyre többet volt Apival. Már a szunyókálásnál is Apinak dőlt és úgy aludtak.

Egy nap, amikor Csimpi látta, hogy Api nem alszik, megkérdezte tőle:

• Api – kezdett bele – nekem is olyan ezüstös lesz a hátam, mint a tied?
• Igen, ha majd olyan szép derék legény leszel mint én. – felelte Api.
• És az mikor lesz? – folytatta Csimpi.
• Hát, amikor olyan tizenegy – tizenkét éves leszel, azt hiszem.
• És most hány éves vagyok? – kérdezte Csimpi.
• Azt nem tudom, elfelejtettem. – mondta Api. – De már elég magas vagy, úgyhogy szerintem nem kell sokáig várnod, hogy ezüstös legyen a hátad, mint nekem.
• És nekem is olyan mellkasom lesz, mint neked? – folytatta a kérdezősködést Csimpi. – És majd én is ugyanúgy tudom majd az öklömmel verni, mint te? Már alig várom!
• Igen, persze – felelte Api – de az még odébb van. Még várnod kell. Amikor megnősz, te leszel a csapat vezére.
• Én? Csapatvezér? – ámult el Csimpi. – Saját felelősséggel és kölykökkel?  
• Úgy bizony. – felelte Api. – De most még hagyjál egy kicsikét szundikálni. Eredj játszani a többi gorillakölyökkel!

Így aztán Csipmi elvonult játszani a többiekkel. Nagyon jókat szórakoztak, amíg a felnőttek aludtak. Szerettek föl-le mászkálni a fákon, hintázni a lelógó indákon. Egymást kergetni és bunyózni. De persze csak finoman, hiszen a gorillák sohasem bántják egymást. Ha valamelyikük megunja a hancúrozást, egyszerűen leguggol, az egyik karjával hátulról átkarolja a saját nyakát. A többiek ilyenkor már egyből tudják, hogy elég volt.

Csimpi egy fa alatt üldögélt, amikor egyszer csak nekicsapódott valami.

• De lusta vagy! - kiáltott rá a valami.

Zambi volt az, Csimpi legjobb barátja.

• Nem vagyok lusta! – felelte Csimpi. – Éppen azt próbálom eldönteni, mit csináljak.
• Kicsit lassan döntesz ma, Csimpi. – viccelődött Zambi. – Én például már rég eldöntöttem, hogy átgörgetlek azon a sziklán.
• Milyen sziklán? – vette a lapot Csimpi. – Azon a földhányáson?

Azzal Csimpi nekiesett Zambinak. Szerettek egymással bírkózni, mert szinte pont ugyanakkorák voltak. Zambi hirtelen mozdulattal a másik oldalára pördült, Csimpi pedig átbucskázott a földhányás fölött. Elég meredek volt a lejtő.

• Fú, de jó móka volt végiggurulni rajta! Zambi! – kiáltott Csimpi. – Gyere, ez szuper!

Zambi máris mögötte termett.

• Látod, milyen jó a barát? Ilyen remek helyre hoztalak játszani!

És tényleg. Bár visszamászni nem volt olyan vicces. Bokrokba és indákba kapaszkodva húzták vissza magukat. Addig mókáztak a domboldalon, míg teljesen ki nem fáradtak. A lejtő alján pihegtek, amikor Zambinak eszébe jutott:

• Gyere, szóljunk a többieknek is!
• Még ne. – felelte Csimpi. – Beszélgettem Apival, és neked is el akarom mesélni, mit mondott.

Zambi figyelmesen hallgatta végig.

• Szóval ezüstös hátat szeretnél? – kérdezte végül. – És már nem is akarsz játszani? A Nagyfőnök nem nagyon hancúrozik velünk.
• Mert nem teheti. – magyarázta Csimpi. – Az a feladata, hogy vigyázzon ránk, mindanyiónkra. Gondolom, ha nekem is ezüstös lesz a hátam, én is túl elfoglalt leszek ahhoz, hogy csak úgy játszadozzak. De igazad van, ki kell élvezni a pillanatot, amíg lehet.

És így is tettek. Késő estig játszottak, az anyukája és az apukája halálra izgulták magukat, hogy az ő kisfiuk hol lehet. Anyus és Api sokáig keresték Csimpit, de végül rájuk találtak egy dombon. Api nagyon mérges lett Csimpire, mert megmondta neki, hogy sötétedés előtt érjen haza. Csimpi kissé megijedt, amikor meglátta, hogy az apukája ott áll előtte. Azt mondta Api:

• Csimpi irány haza!

De Csimpi nem szeretett volna még hazamenni.

• Nem, még egy kicsit játszani akarunk itt a dombon. – felelte Csimpi.
• Azt mondtam, indulás haza.

De Csimpi játszani akart tovább. Az apukája nagyon mérges lett rá, és adott Csimpinek egy nyaklevest. Ezért nagyon megsértődött, és azt mondta Csimpi a szüleinek:

• Én világgá megyek, mert engem senki sem szeret. – mondta Csimpi sírós szemekkel és elszaladt.

Az anyukája elkezdett nagyon sírni és azt mondta:

• Jaj, Istenem mi lesz az én kis Csimpimmel?

Ekkor már a dzsungel legeslegmélyén járt a kis gorillakölyök. Kezdett félni a sok furcsa hang, a hideg és a sötétség miatt. Találkozott egy tigrissel. Csimpi nem is nagyon tudta, mi az a tigris. Csak beszélgetni akart vele egy keveset, de a tigrisnek esze ágában sem volt beszélgetni, így rátámadt Csimpire. Ő viszont hamar észbekapott és felmászott egy jó magas fára, hogy ne tudja elérni a tigris. Azon a fán éjszakázott, amire a tigris felkergette. Nem valami sokat aludt. Másnap reggel kissé félve, de lemászott a fáról. Észrevette, hogy nem messze egy bokorban alszik a tigris. Erre Csimpi gyorsan elinalt.

Ment-mendegélt, talált egy banánfát, gyorsan felmászott és lakmározni kezdett. A fa tetején észrevett, nem is olyan messze, egy gorillacsapatot. Befejezte az evést és lemászott. Elindult arra, amerre a gorillákat látta. Egyszer csak rájuk bukkant, és rögtön az ő családja jutott az eszébe. Haza kívánkozott. De nem tudta a hazavezető utat. Így búslakodva barangolt a dzsungelben. Odament a többi gorillához és bemutatkozott. Egy hasonló nevű kis gorillával barátkozott össze. Őt úgy hívták, hogy Pongó. Pongó sokat mesélt Csimpinek az életéről. Később a gorillák megengedték, hogy ott aludjon náluk. Így Pongó azt ajánlotta neki, hogy aludjon náluk. Csimpi elment Pongóékhoz, és azt mondta Pongó anyukája, hogy este odabújhat hozzá. Csimpi így is tett. Másnap reggel elindult hazafelé, igaz nem tudta merre van a haza. Ment-mendegélt, és ismerős területre tévedt. Gyorsan elindult hazafelé. Mindenki őt kereste. Kétségbe voltak esve, hogy hol lehet, de mikor Zambi észrevette, hogy jön, szólt az egész csapatnak. Csimpi anyukájának ki volt sírva a szeme, az apukája teljesen kétségbeesett. De amikor meglátták, nagyon megörültek neki. Csimpi odaszaladt a szüleihez, és bocsánatot kért. Zambi beleborult Csimpi nyakába, és azt mondta: - Hiányoztál!

Csimpi este már nagyon örült neki, hogy a jó meleg ágyacskájában aludhat a szülei mellett.

KÁSA FANNI LAURA (Bágyogszovát)

Lotti a babamúzeumban

      Erre a történetre valóban jól emlékszem, a nagyanyám mesélte nekem. Őszi délutánokon rengeteg történetet mondott el nekem, nem tudom miért, de ez maradt meg bennem, a legjobban. Most is egy őszi délután van, így elmesélem nektek is.

      A hetvenes években játszódott ez a mesebeli történet. Ebben az időben még teljesen mások voltak a szokások, minden más volt, az öltözködési stílusok is. A nők körében például a magasított derékfazon, a derékban szűkített és övvel megkötött ballonkabátok hódítottak. A térdzoknival összeállított rövidszoknyákat, na meg persze a pöttyös blúzokat és a szőrmekabátokat hordták szívesen. A szűk farmerok voltak a divat vezetői. Ezen kívül igazán kedvelték a nadrágkosztümöket és a trapéznadrágokat is. Akkoriban még csak fekete-fehér televízión nézték a műsorokat. A fiatalok megállás nélkül hallgatták a Beatles-t, s Wartburggal, Trabanttal, Ladával kocsikáztak. Hát ilyen világban élt a kis Sarah, a maga kilenc évével. Szőke hajú, kék szemű lányka volt. Édesanyjával és édesapjával éldegéltek boldogan, vidáman a retro korban, a város kellős közepén. - Kész kis hölgy -szokta mondani rá az édesapja. Egy késő őszi délután volt, mikor Sarah és anyja éppen a gőzmozdonyon utaztak haza a nagymamától, a város felé. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A kislány fekete-barna kockás ruhát, fekte cipellőt és harisnyát viselt. Haját két copfba fonták. Kezében pedig a kis Lotti utazott. Ez a bizonyos kis Lotti, Sarah porcelán babája volt, amit még úgy kapott évekkel ezelőtt édesanyjától. Lottin fehér harisnya, fekete cipő, krémszínű szoknyácska és hozzá illő blúz fityegett. Fején fehér kis sapka díszlett, alatta göndör, barna haja csak úgy a vállán simult. Kimondottan elegáns jelenség volt. Sarah nagyon szerette ezt a babáját, kedvenc játékának tartotta, a sok-sok közül. A gőzmozdonyon is ezt szorongatta s ezzel játszott, egyszer csak a mozdony befutott a végállomásra. Az a sok ember, akiket a szakadó eső megzavart, tolakodtak lökdösődtek, és esernyőjüket, kalapjukat fogva szaladtak le a járműről. Sarah édesanyja kezét fogta, a tömeg pedig kilökte kezéből a kis Lottit. A baba a sínek mellé esett. Szegény kicsi Sarah nem tudta kivenni, ráadásul a mozdony azonnal el is indult. A kis Sarah nagyon sírt, de ott kellett hagyniuk a babát, nem tudtak mit tenni. Anyja nagyon sajnálta kislányát, s otthon így szólt hozzá:

-Sarah ne sírj, kapsz majd egy ugyan olyan babát!

-Ha ugyan olyan is, az nem ugyanaz. Az, az én babácskám volt, Lotti. Ő nem csak egy baba - bőgte el magát a lány. Egész estig csak sírt és a fából készített fésülködő asztala előtt bámulta magát, a tükörben. Szomorúan teltek múltak a napok, hetek, hónapok, míg végül már január derekán jártunk. S ekkor egy csoda történt, mert ilyenek is voltak akkoriban. Mint már mondtam januárt írtunk, a baba még mindig a sínek mellett hevert, úgy, ahogy hónapokkal ezelőtt kiesett Sarah kezéből. A porcelánbabának nem esett baja, mintha az égiek vigyáztak volna rá. A januári délelőttön egy idős néni sétált a sínek mellett és Ő vette észre a kis Lottit. Ezt a nőt Marynek hívták, aki egy aranyos segítőkész hölgy volt. Ősz haja már elárulta a korát, fekete kosztümje és pöttyös blúza a jó ízléséről árulkodott. Meglátta a babát és óvatosan egy ág segítségével kiemelte. Letisztogatta és két keze közé vette s ezt mondta szelíden:

-Na hát! Te kis baba, biztosan hiányzol most valahol valakinek. -Igen, jól gondolta Mary néni, mert még mindig hiányzott a kilenc éves Sarahnak. Mary néni nem tudta kié ez a babácska, honnan is tudhatta volna, ezért hazavitte magával. Otthon levetkőztette és kimosta Lotti baba ruháját, megszárította, és a babát is lemosta. Majd felrakta a szekrényére. Teltek a hónapok, már áprilisban jártunk, a sok hó is elolvadt, de Sarah még mindig siratta a babáját. Lotti még mindig az idős néni polcán álldogált. Ahogy minden tavasszal megújul a természet, úgy a város is megújult. Új épület épült, amelyben helyet kapott egy babamúzeum is. A jó szándékú Mary néni úgy gondolta, úgy sem találja a baba gazdáját, ezért elvitte Lottit a múzeumba. Hitte, hogy ez a gyönyörű, értékes játék biztosan szép örökség lesz az utókornak. Lottit ki is állították, az első sorból élvezhette a látogatók mosolyát.

-Igen különleges darab – jegyezte meg a gyűjtő, aki idős kora ellenére is rajongott a babákért. Az emberek, ha tagadják is, örökké gyerekek maradnak a szívükben.

Eltelt megint egy-két hónap Sarah még mindig aggódott a baba miatt. Akár hányszor elmentek a vasútállomásra, sosem látta a játékát. Szülei kitalálták, hogy elviszik Saraht az új babamúzeumba, hogy megnyugtassák kicsit a lányuk lelkét. Ez egy kétemeletes, fehérre mázolt, szép épületben volt elhelyezve. Jobb oldalán egy hangulatos kis kávéház kapott helyet, ahol nénik és bácsik ültek kávéjuk, teájuk mellett. Az épület ablakaiban színes virágok szépültek. Az ablakok és az ajtók sötét színű fából voltak összeépítve, igazán jól mutatott a fehér épületen. Maga a múzeum is kétemeletes volt. Az emeletek között fa csigalépcső bújt meg. Nagy, tágas térben üvegablakok mögött szép hajú, aranyos mosolyú porcelán és más babák álltak, esetleg ültek. Szinte mindegyik nemzetiség babája képviselte itt magát. Mindenük, például a hajuk is teljesen különbözött a másikétól. Az egyiknek kontyba a másiknak fonatba, a harmadiknak kiengedve és így tovább. A ruháik a szivárvány minden színében pompáztak. Voltak köztük kicsi és nagy babák is. mindegyik babácskának megvolt a maga varázsa. Egy-két játékhoz valamilyen kellék is tartozott: vagy egy fésülködő asztal, vagy ládikó, vagy bőrönd, vagy paripa, akár egy babaház is.

Sarah egy darabig szomorúan nézet a babákat, de hirtelen az egyik üveg mögött megpillantotta az Ő Lottiját.

-Hihetetlen! Ez Lotti! Ő az én babám, Ő az enyém! – kiabálta, s közben mosolygott Sarah. S képzeljétek, még aznap visszakaphatta a kilencéves kislány a szeretett babáját. Sarah nagyon boldog volt.

    Ez a történet nagyon jól végződött. Képzeljétek el, ez a múzeum még mindig áll és ezt a múzeumot Sarah vezeti! Még mindig a kis Lotti a kedvenc babája és az is lesz mindörökre. Menjetek el ti is és nézzétek meg ezt a mesés babamúzeumot! Legyen nektek is részetek a csodában!

Berger László (Fertőszentmiklós)

RÚT LAURA

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisvárosban egy szeplős, szemüveges, csapzott hajú, és igencsak szegényesen öltözött kislány. Az általános iskolában, ahol a 8. osztályba járt, mindenki csak ’Rút Laurának’ csúfolta, mert hát, bizony ő volt az osztályban, de talán az egész iskolában is a legcsúnyább lány. A társai kiközösítették, és egész nap szinte egy szót sem szóltak hozzá. Emiatt Laura nagyon sokat volt magányos, és nem csoda, ha minden nap alig várta, hogy délután két óra legyen, és végre hazamehessen. Otthon a könyveibe temetkezve próbálta elfelejteni az őt körülvevő kegyetlen világot.

Mivel rengeteget olvasott, idővel egyre nagyobb tudásra tett szert, és könnyű szerrel ő lehetett volna az iskola legjobb tanulója, ha egyre erősödő zárkózottsága, félelmei, és gátlásai nem akadályozták volna abban, hogy eszét és képességeit másoknak is megmutassa. Mivel azonban osztálytársai közül a legtöbben akkor is nevettek rajta, ha okosakat mondott, egy idő után végleg elhallgatott. Hiába unszolták a tanárai, egyre inkább magába fordult. Ha felelni hívták a táblához, sorozatban egyest kapott, mert arra sem volt hajlandó, hogy megszólaljon. Ezért aztán tulajdonképpen meg is buktathatták volna, ha nem lettek volna olyan jók az írásbeli dolgozatai. Azokra azonban a legszigorúbb tanároknak is csillagos ötöst kellett adniuk, mert kivételesen nagy tudásról tanúskodtak.

Laurának nem volt testvére, és mivel szülei, még egész kiskorában, egy repülőgép szerencsétlenségben meghaltak, idős nagymamájánál nevelkedett. A város másik szélén, egy nagy sötét erdő mellett laktak egy régi, düledező parasztházban, majd egy teljes órányi gyalogútra az iskolától. Nagy szegénységben éltek, mert az öregasszony kevéske nyugdíja gyakran még az élelmükre sem volt elég. Mégis, a kis ház tele volt szeretettel, és a kislány a legszívesebben soha ki sem lépett volna belőle.

- Na, gyermekem, mi volt ma az iskolában? – kérdezte nagymamája, mikor ezen a szép tavaszi napon hazaért.

- Semmi különös, mint mindig – mondta Laura unottan.

- Nem feleltél semmiből?

- Nem. Csak matekból írtunk dolgozatot.

- És nehéz volt? – érdeklődött tovább a nagymama.

- Hát, tulajdonképpen egy csöppet sem.

Ezután mindketten hosszan hallgattak, egészen a vacsoráig. Szokás szerint ma este is tejbegrízt ettek, mert az olcsó volt, és jót tett az öregasszony emésztésének.

- Ma voltam a Dr. Szabónál, és azt mondta, be kell majd mennem a kórházba, hogy megműtsenek – jelentette be az öregasszony teljesen váratlanul. – Tudod, már egyszer hónapokkal ezelőtt meséltem róla, hogy valami daganatot találtak a beleimben.

- Ennyire komoly? – kérdezte Laura rémülten, és elsápadt.

- Az orvosok szerint meg kell operálni. Többet sajnos nem tudok, mert nem értek hozzá, és tudod milyenek; nem akarnak semmit igazán elmagyarázni. De talán jobb is így, mert nem töröm rajta annyit a fejem.

- Remélem nincs valami nagyon komoly bajod, nagymama! – mondta Laura, majd hangja elcsuklott. Szemeiben nagy, kövér könnycseppek gyülekeztek.

- Jaj, ne félj, kis unokám! Nem hagylak itt egyedül, amíg fel nem nősz, és meg nem tudsz állni a saját lábadon.

- Mikor lesz a műtét?

- Három hét múlva – mondta az öregasszony. – Tudom, a lehető legrosszabbkor, hisz nem sokkal később van a szalagavató iskolabálotok, de hát ezt sajnos nem tudtam befolyásolni, mert az orvosok szerint nem lehet tovább várni. Szörnyű, hogy nem lehetek ott a bálon!

- Amiatt ne aggódj! – legyintett Laura. – Én sem leszek ott.

- Hát ezt meg hogy érted? Talán nem kötelező?

- Jaj, nagymama! Dehogynem. De hát tudod, hogy bánnak velem a többiek az iskolában. Na meg egy normális ruhára sincs pénzünk, és most, hogy te sem leszel ott, csak magamban kuksolnék a terem egyik sarkában. Annak meg nem sok értelmét látom. Nincs rá szükségem, hogy megint csak gúnyt űzzenek belőlem. Na meg amúgy sem valók nekem az ilyesfajta rendezvények. Ezért hát úgy gondoltam, egyszerűen beteget jelentek.

- Na és mi lesz a pároddal? Minden bizonnyal nálatok is úgy van, hogy a fiúk meghívják a lányokat, és párban mennek a bálra, nem igaz?

- Nagymama! Hát még mindig nem érted? – kelt ki magából Laura, majd hirtelen zokogni kezdett. – Engem egyszerűen emberszámba sem vesznek, és ezért máig senki sem hívott meg! Csak azért ilyenek velem, mert csúnya vagyok! Mintha én tehetnék róla, hogy ilyennek születtem!

- Kislányom! De hisz ez egy őrültség! – kiáltotta az öregasszony, és átölelte unokáját. – Hogy mondhatsz ilyet? Egyáltalán nem vagy csúnya! A belsőd valósággal sugárzik! A külsőd pedig éppen így sugározni fog, ha…

- A belsőm? – vágott a szavába Laura, és kínjában felnevetett. – Hol élsz te, nagymama? Kit érdekel még rajtad kívül ebben a világban a belsőm? Mindenki csak azt látja, hogy ócska rongyokban járok, vastag szemüveget viselek, és a hajam egy valóságos katasztrófa. Folyton csak csúfolnak, és kiközösítnek. Ha Hermione Granger lehetnék, rendet tennék az életemben!

- Hermione? Hát az meg ki a csuda? – kérdezte az öregasszony, és feljebb tolta az orrán a szemüvegét.

- Hát az a varázslólány a Harry Potterből! – sóhajtott Laura, és a fejét csóválta. – Látod, nagymama, te egyszerűen nem a mai világban élsz! Ezért nem is értheted meg, mennyit szenvedek!

Az öregasszony sokáig hallgatott. Látszott rajta, hogy rettenetesen bántja, hogy nem tud segíteni egyetlen unokáján. Délután több órára eltűnt, és csak a vacsoraidőben bukkant fel újra, ami elég szokatlan volt tőle. Mikor azonban mindketten megették a vacsorát, és Laura már éppen azon volt, hogy jóéjszakát kíván és elbúcsúzik tőle a mai napra, hirtelen felemelte a kezét, és maradásra kérte.

- Tudod, kislányom – kezdte remegő hangon, és kivett a zsebéből egy kis bőrkötésű könyvecskét -, a világ egyetlen igaz varázsigéit ebben az írásban találod. Ez egy titok, amit csak neked akarok elmesélni.

Laura szkeptikusan nézett rá, de visszaült az asztalhoz.

- Már sokat meséltem neked a Bibliáról, és tudom, sokszor untattalak vele. De van valami, amit még nem meséltem el. Ez a valami pedig a titok.

- Hát persze. A titok. Gondolhattam volna… - mondta Laura, és felállt, hogy a szobájába menjen.

- Ülj vissza a fenekedre! – kiáltott rá a nagymamája olyan határozottsággal, hogy a kislány ereiben megfagyott a vér. Még sosem látta ilyennek. Szemei szikráztak, és olyan erő áradt belőle, mint egy megvadult oroszlánból.

- Elegem van abból, hogy szenvedni látlak! – folytatta az öregasszony. – Ez nem Istentől van! Ez a sátán műve! A gonoszé, aki tönkre akarja tenni az életed. Ha most nem fordítunk rajta, örökre lehúz majd az elkeseredés és depresszió szelleme. Ideje megismerkedned a fegyverekkel, amikkel legyőzheted a gúnyolókat és kötekedőket. Ideje, hogy magadra találj!

- Jó, de mit tegyek? – kérdezte a lány, félénken, mikor nagymamája egy pillanatra elhallgatott, hogy igyon egy korty vizet.

- Nos, nézzük csak! Nyissuk fel a Bibliát találomra, és olvassuk, amit Isten válaszol nekünk! Uram, add, hogy választ kapjunk a gondjainkra!

Lehunyta a szemeit, egy kicsit ide-oda csúsztatta az ujját a Biblián, majd hirtelen felnyitotta egy tetszőleges helyen, és az egyik igére bökött. Kinyitotta a szemét, és hangosan mondta: - A 45. zsoltár 11. és 12. versét olvasom. ’Halld csak leány, nézd csak, hajtsd ide füledet! Feledd el népedet, és az atyád házát. Szépségedet a király kívánja; hiszen urad ő, hódolj hát néki!’

Mikor az öregasszony felnézett a Bibliából, látta, hogy Laura halkan sír, majd feláll, és csendes alázattal a szobájába megy. Nem szólt utána, mert tudta, hogy jó úton jár. És valóban így volt, mert a szobájában letérdelt az ágyához, és életében első alkalommal, mély hittel imádkozott Istenhez, hogy segítsen rajta.

Az Úr pedig még azon az éjjelen egy angyalát küldte el hozzá. Az angyal olyan fényes volt, hogy Laura a legmélyebb álmából is felriadt rá. Azonban minden félelme elszállt, mikor az angyal így szólt hozzá: - Ne félj, mert az imád meghallgattatott! Azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Gyere, vedd fel a kabátod, és kövess engem az erdőbe!

Laura magára kapta a ruháit, és kiosont az ajtón. Követte az angyalt, aki egy kis tisztásra vezette. A tisztáson egy asztal állt, rajta három dobozzal.

- A hited elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy Isten segíteni tudjon rajtad – mondta az angyal. – Ebben a három dobozban mindent megtalálsz ahhoz, hogy a legszebb lehessél a közelgő bálon. Menj el a bálra, és mutasd meg az embereknek, hogy létezik egy varázsló, aki még Harry Potternél is végtelenszer nagyobb.

Ezzel az angyal eltűnt. Laura magához vette a három dobozt, és visszavitte őket a házba. A szobájában sorra felnyitotta őket. Az első dobozban egy teljes csomag kontaktlencse volt. A másodikban egy csodás báli ruha. A harmadikban pedig elég pénz egy drága fodrászra.

Mikor eljött a bál estéje, az évfolyamtársai párosan jelentek meg a rendezvényen. Csak Laura érkezett egyedül, valamivel később, közvetlenül a nyitótánc előtt. Mikor belépett a terembe, olyan szép volt, hogy minden szem rászegeződött. Nem volt rajta a vastag szemüveg, a ruhája csillogott a fényben, és a haja csodás hullámokban hullott a vállára.

- Ki ez? – kérdezték egymástól az emberek, de jó darabig senki sem ismerte fel. Csak mikor lesétált a lépcsőn, akkor kiáltotta el magát valaki: - De hisz ez a Rút Laura!

A teremben halálos csend lett a döbbenettől. Aztán valaki rákiáltott: - Hé, te Rút Laura! Milyen varázslás folytán vagy te most ilyen szép? Hogy lehet, hogy messze te vagy a legszebb lány ebben a teremben?

Laura méltóságteljesen előre ment, felállt a zenészek közé a pódiumra, megkocogtatta a mikrofont, majd így szólt: - Nos, elárulok nektek egy titkot. Ismerem a világ leghatalmasabb varázslóját! Sokkal nagyobb ő, mint Harry Potter, vagy akármelyik ember ezen a világon. Kértem, hogy segítsen, hogy az emberek is megláthassák azt, ami bennem van. Mert a nagymamám szerint az igazi szépség belülről fakad. Milyen kár, hogy ti mindig csak a külsőt nézitek! Ezért nem láttok rendesen. Olyan, mintha vastag szemüveget hordanátok, a szemetekbe lógna a csapzott hajatok, és szürke, rongyos ruhákban járnátok. Milyen szegény is az, akinek nem fénylik a belsője. Milyen csúf is az olyan ember!

Elhallgatott, lejött a pódiumról, és leült magányosan az egyik sarokba. Az emberek egy darabig még gyanakodva vizsgálgatták, de aztán egyre többen gyűltek össze körülötte, és ő lett az est fénypontja. Olyannyira, hogy végül egyhangúlag a bál királynőjének választották.

Laura nagymamája is felépült a betegségéből, és a kis erdőszéli házacska megtelt élettel. A városka minden lakója hallott az esetről, és a kislánynak hirtelen sok barátja lett. Mivel ettől a naptól kezdve minden jegye ötös volt az iskolában, felvették egy jó hírű gimnáziumba, ahol sikerrel kamatoztathatta tudását, és ahonnan továbbtanulhatott.

Így aztán végül kis Rút Laurából egy csodálatosan szép, elegáns hölgy lett. Gyermekorvosnak tanult, hogy segíthessen azokon a gyerekeken, akiket mások csúfolnak. Férjhez ment egy paphoz, és három gyermekük született. Máig is boldogan élnek, mert tudta, hogy kihez kell fordulnia, ha gondjai vannak. Sosem felejtette el, hogy ki a legnagyobb varázsló.

Pályázatunkat 2015. szeptember 30-án hirdetjük meg!

PÁLYÁZATAINK

mecslaszlotarsasag.webnode.hu/palyazatok/